Interjú Ed McCambridge
A családod az Evertonnak drukkolt, az apád mégis azt szorgalmazta, hogy a Liverpool játékosa légy. Nem csalódtál benne?
Egy cseppet sem, ugyanis a legjobb pályát akarta kijelölni nekem. Nagyon kötődtem az otthonomhoz tizenhárom-tizennégy évesen, és hiába érdeklődött irántam számos csapat az ország minden részéről, ott nem hagytam volna a szülői házat. Elmentünk a Goodison Parkra, és nagyon otthonosnak, kellemesnek találtuk egy iskolás fiú számára. De csak tizennégytől tizenhat éves koromig adtak volna szerződést. Ezt követően a Liverpoolhoz látogattunk el, és ők már rendesen akartak engem. Kenny Dalglish volt akkoriban a csapat vezetőedzője, és elmondta nekem, milyen boldog lenne a klub, ha náluk maradnék. Odaadta a cipőjét, amelyet az Interkontinentális Kupa döntőjében viselt. Nagy volt rám, de ezzel végleg lenyűgözött, ég és föld volt a különbség a két klub között.
Arról voltál híres, hogy jelentős fejtörést okoztál Sir Alex Fergusonnak és számos más menedzsernek a kilencvenes években, miután Bryan Robson azt mondta, hogy aki megállítja McManamant, az a Liverpoolt állítja meg. Még ma is sokat idézik ezt a mondatát. Miért voltál ennyire nehézfiú a szemükben?
Mindig is próbáltam kis helyen feltalálni magam, mert tudtam, hogy jó vagyok a labdával, és gyorsan tudtam lefordulni. Szerettem direktbe rámenni az ellenfélre. Más formációkban játszottunk a Liverpoollal, mint amit az akkori edzők alkalmaztak. Nekem a szélen is ment, de ugyanúgy bent is, ahol John Barnes vagy Jamie Redknapp passzaival kezdhettem valamit. Átvettem, és lefordultam, így futottam rá az ellenfélre. A dolog működött.
Előbb az FA-kupát emelhetted a magasba 1992-ben, majd a Liverpool a Boltont verte meg 2–1-re a Ligakupa fináléjában 1995-ben. Nem gondolod, hogy annak az együttesnek sokkal több mindent kellett volna megnyernie?
Mindig lesznek olyan csapatok, amelyeknél felvetődik, hogy többet is nyerhettek volna, de így működik a világ, így működik a labdarúgás. Az 1995–96-os idényben úgy gondoltam, hogy mi vagyunk a legjobbak. Négy ponttal maradtunk le a Manchester United mögött a bajnokságban, majd találkoztunk az FA-kupa döntőjében, ahol Éric Cantona góljával maradtunk alul, de bárhogy alakulhatott volna. Lehet, hogy ha sikerül megszereznünk egy vagy két másik játékost, megnyerhetjük a Premier League-et, de a United nagyon erős volt. A történelem egyik legjobb csapata.
Miután 1999-ben ingyen a Real Madrid játékosa lettél, Raúl arról beszélt a sajtónak, hogy szomorú az új szerzemények miatt, akiknek köszönhetően a csapat „hazugságok, árulások és pletykák pöcegödre lett”. Szép kis üdvözlés…
Igazából egyiket sem tapasztaltam ezek közül. Szerintem azért mondhatta, ami az eggyel korábbi idényben történt. Volt néhány nehézfiú az öltözőben, akik gyakran konfliktusba kerültek a társaikkal. A Real nem is nyert semmit abban az esztendőben. Davor Suker, Christian Panucci és Clarence Seedorf otthagyta a klubot, ők mind erős egyéniségek voltak. Amikor megérkeztem, semmiféle probléma nem volt az öltözőben. Igazi spanyol ritmus volt, ahogyan ők szeretik. A csapatkapitány, Manolo Sanchís volt a keresztapa, Fernando Hierro a jobb keze. Raúl nagyon fiatal volt még, mindössze huszonkét éves, ennek ellenére kulcsfigura. Úgyhogy amikor megérkeztem, nem sok árulás vagy hazugság volt a levegőben.
Volt néhány világklasszis csapattársad Madridban, nem sokkal a galaktikusok kora előtt érkeztél. Milyen volt Zinédine Zidane-nal, Luís Figóval és Ronaldóval?
Különös, hogy amikor az első idényemben bajnokok lettünk, közülük még senki sem volt ott. Azt hiszem, az emberek elsősorban az elnevezés miatt vannak annyira oda ezért a galaktikus izéért. Az olyanok, mint Roberto Carlos, Raúl és Hierro beárnyékolták ezt a kifejezést, mert jobbnak tartották magukat a galaktikusoknál. Figo 2000-ben érkezett a Barcelonából, és valóban csodálatos játékos volt. Azt mondhatnám erről a csoportról, hogy jó profik voltak. Úgy voltak ott a csapatban, hogy soha semmi zavarót nem tettek. Figo nagyon gyorsan beilleszkedett, spanyolul is beszélt. A következő idényben megérkezett Zidane a Juventusból, majd Ronaldo az Interből. Csodálatos volt a játék mellettük, de előttük is jók voltunk, és nem sokat foglalkoztunk a galaktikus jelzővel.
Kiemelt szereped volt az 1999–2000-es BL-sikerben, miután a párizsi döntőben gólt szereztél a Valencia ellen. Ennek köszönhetően népszerű lettél Madridban. Milyen érzés, hogy az egykori csapattársaid, edzőid és a szurkolók is nagy becsben tartanak?
Nagyon jó. Nem sokat foglalkozom a hírnévvel, a vagyonnal és bármi ilyesmivel, de azért jó érzés, hogy becsülnek az egykori társaim. Ez nagyon fontos a számomra, mert együtt edzettünk, minden napot együtt töltöttünk, és közeli barátok lettünk. Így aztán fantasztikus érzés, amikor viszszamegyek egy öregfiúk meccsre, utána megiszunk valamit, és viccelődünk. Van egy közös WhatsApp-csoportunk is, ezen tartjuk a kapcsolatot.
Te voltál az angol válogatott egyik sztárja az 1996-os Európa-bajnokságon, még Pelé is a torna csillagának nevezett. Terry Venables pontosan tudta, hogyan kell kihozni belőled a legjobbat a válogatottban. Az utódjával, Glenn Hoddle-lel miért nem működött a történet?
Az 1996-os Európa-bajnokság csodálatos volt. Mindenki remekül érezte magát, jól ment a foci is, Terry Venables pedig ragyogó szövetségi kapitány volt. Lehet, hogy Hoddle alatt sohasem teljesítettem jól, és ez rendben is van. Megvolt a saját rendszere és a játékosai, akiket kedvelt, minden edzővel ez a helyzet, a szövetségi kapitányokkal meg különösen. Nagyon jó lett volna egy kicsit többet játszani, de sérüléssel is küszködtem.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. decemberi számában.)
