Interjú Martin Harasimowicz
A Port Vale-ben kezdted. Előfordult, hogy a csapat nagy drukkerével, Robbie Williamsszel lógtál?
Természetesen. Helyi srác volt, aki nagyon szerette a csapatot. Mindig ott volt körülöttünk, és haverkodott a csapattagokkal. A mai napig nagyon elkötelezett a Port Vale mellett. Ez akkor sem változott, amikor befutott. Továbbra is megjelent a különleges alkalmainkon. Amikor visszavonultam, nagy csokor virágot küldött nekem, és amikor az Egyesült Államokba kerültem, hogy az NBC tudósítója legyek, meghívott a Los Angeles-i otthonába. Szerény srác, igazi nagy futballrajongó, jó fickó.
Hogyan kerültél a Wimbledonba?
Elmentem a tulajdonos, Sam Hammam házába. Bezárt az étkezőbe, és azt mondta, ha aláírok, elmehetek, de ha nem, akkor az alsógatyájában találom a kulcsot, onnan kell kihalásznom. Szerencsére erre nem került sor, mert már eleve tetszett, amit a klub csinált. Szereztek egy erőnléti edzőt és egy táplálkozási szakértőt, ami akkoriban totális újdonságnak számított. A mai napig szívesen emlegetnek bennünket Crazy Gang néven, mint egy csoport fogalmatlan hülyét, pedig volt tudomány a sikerünk mögött. Sam egy kicsit tényleg őrült volt, de úgy volt vele, nem számít, mibe kerül, megcsinálja. Kialakított egy új bónuszrendszert, aminek része volt az is, hogy ha négy vagy több góllal kapunk ki, akkor birkaherét kell ennünk egy libanoni étteremben. Ez nem amolyan tréfa, szerepelt a szerződésünkben.
Joe Kinnear mennyire volt durva beszédű?
Csodálatos edző volt abban az értelemben, hogy pontosan tudta, mikor melyik gombot kell megnyomni. Manapság sokan dicsérik Jürgen Kloppot, Pep Guardiolát és Mauricio Pochettinót azért, ahogyan az emberekkel bánnak, de ugyanez volt a helyzet Joe-val is. Többé-kevésbé tehetséges futballistákat szerzett, jól ítélte meg, kiben mennyi rejlik, és mindig megvolt a tekintélye a játékosok szemében. Igyekezett mindig a pozitívumokra fókuszálni. Arra, hogy mit tud valaki, nem pedig a gyengeségekre. Feltöltött minket energiával, és néha valóban rondán beszélt, de mindig tudta, hogyan készítsen fel az ellenfélre.
Ki volt a legnagyobb őrült abban a csapatban?
Egyértelműen John Fashanu. De Vinnie Jones is. Alan Corkban ott volt minden, ami jellemző volt ránk: mi voltunk az örök esélytelenek, ugyanakkor hatalmas küzdőszellemmel rendelkeztünk, emellett mindenkinek megvolt a maga stílusa, a saját játéka. Néha fizikailag is konfrontálódtunk az öltözőben, ez mindenkit felpumpált, és amire kezdődött a mérkőzés, mentálisan már ott voltunk, ahol kellett. Cork volt a vezérünk ebben a fajta felkészülésben. Elismeréssel kell még szólnom Lawrie San chezről és Terry Gibsonról. A beavatás is fontos része volt annak a kultúrának. Az első napokban London egyik közparkjában futottunk, a csapattársaim lerántották rólam a ruhát, és elszaladtak, egyedül egy közlekedési bóját hagytak nálam. Úgy futottam három kilométert, hogy egyedül az takarta a kényesebb részeimet.
Nagyon alábecsülték Vinnie Jonest?
Mindenki közönséges gonosztevőnek tartotta, pedig élvonalbeli csapatok nem nagyon igazolnak olyan játékost, aki nem tud focizni. Vinnie Jones jócskán használta a benne lévő dühöt is, de bevágott néhány szép gólt. Így visszatekintve azt mondhatom, hogy egy speciális karaktert játszott a pályán, és ezt továbbvitte magával a színészetbe is. Amikor arról magyarázott, hogy egyszer majd színész lesz, mindenki azt mondta, hogy persze, persze, majd egyszer csak megjelent egy szövegkönyvvel a kezében, amit el is kezdett felolvasni. Senki sem vette komolyan. A szöveg A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső forgatókönyvéből volt.
Te is ott voltál a pályán, amikor David Beckham félpályáról lőtt gólt a Selhurst Parkban. Mi ment át a fejeden, amikor láttad, hogy ellövi?
Számtalanszor visszanéztem már, és gyakran megjegyzik, milyen közel álltam, miért nem szereltem őt. Néha viccelődöm is azzal, hogy nekem köszönhetően került Beckham a világszínpadra, és igazán fizethetné a jogdíjat. Tisztán emlékszem arra a gólra. Elvesztettük a labdát, ott állt éppen mögöttem. A felezővonalnál voltunk, és átvillant az agyamon, hogy ugye, nem fogja megtenni. Tudtam, hogy nagy bajban vagyunk, egyrészt azért, ahogyan ellőtte, másrészt pedig azért, ahogyan Neil Sullivan reagált. Pánikolni kezdett, félelem ült ki a szemében. Szerintem nem hibáztathatjuk őt azért a gólért, Beckham egyszerűen kihasználta a briliáns pillanatot. De mivel átívelték felette, valaki fish and chipset tett le hétfő reggel a székére. A Wimbledonnál sosem vesztettük el a humorérzékünket.
Hogyan kerültél a jamaicai válogatottba, és lettél részese a történelmi 1998-as világbajnokságnak?
Felhívtak néhány olyan angol labdarúgót, akiknek jamaicai gyökereik voltak, hogy egy kis profizmust vigyenek a csapatba. Gondoltam, ha ők kedvelnek engem, én pedig kedvelem őket, akkor miért ne próbáljuk ki. Nagyon erős kötelék alakult ki köztünk, valami hasonló, mint a Wimbledonnál. A világbajnoki selejtezősorozat elég kemény volt, három fokozaton kellett átmennünk, mire egyáltalán pótselejtezőt játszhattunk. Két évet vett igénybe, és rengeteget utaztunk.
Milyen érzés volt, amikor fejjel megszerezted Jamaica történetének első világbajnoki gólját Horvátország ellen Lensben?
Ricardo Gardner passzából találtam be. Akkor még csak tizenkilenc éves volt, igazi nagy tehetség. Balra fordult, és külsővel megtekerte a labdát. Tudtam, hogy startolnom kell, és ha jól érem el, akkor gól lesz.
A mai napig nagy hősnek számítasz Jamaicában a gól miatt?
Büszke pillanat volt, és igen, mostanáig sokan emlékeznek rá. Minél idősebb lesz valaki, annál inkább értékeli az ilyesmit. Életem végéig ingyen ihatom a rumot és ehetem a csirkét.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. novemberi lapszámában.)
