Interjú Gershon Portnoi
Labdaszedő voltál az 1996-os atlantai olimpián. Mesélj!
Mick Payne kapusedzővel Bob Wilson kapus gyerekeknek rendezett edzőtáborában ismerkedtem meg, és megkért, hogy vegyek részt a foglalkozáson, amelyet minden évben Alabamában rendezett meg. Úgyhogy tizenöt évesen repülőre szálltam, és egyedül elutaztam az Egyesült Államokba. Egy családhoz kerültem. Az olimpiát Atlantában rendezték, az egyik futballmeccset pedig az alabamai Birminghamben. A vendéglátó családom futballőrült volt. Mindkét fiuk labdaszedőként dolgozott a tornán, és valahogy engem is be tudtak tenni. Edzésekre kellett járnom, és végül ott lehettem Nigéria egyik meccsén. Akkoriban a Liverpool játékosa voltam, ezúttal azonban tetőtől talpig labdaszedőnek öltöztettek! A mérkőzés után beszélgettem egy kicsit Daniel Amokachival, és azt mondtam neki, hogy nagy Everton-drukker vagyok, kérem a mezét! Meg is kaptam, és hosszú ideig őriztem. Körülbelül dupla XL méret lehetett, végül odaadtam egy Nikki nevű lánynak, aki csapattársam lett később az Evertonban. Jó kezekbe került. Nagy rajongója volt a klubnak, három-négy éven át könyörgött nekem.
Mesélj még egy kicsit a Bob Wilson-táborokról!
Minden héten elolvastam a Match magazint, és a hátulján rendszeresen ott voltak a hirdetések. Addig semmilyen kapusedzésen nem voltam, ezért tizenkét évesen megkértem az anyukámat és az apukámat, hogy vigyenek el. Egy hatalmas magániskolában rendezték a tábort. A szülők távoztak, és csak a kapusok maradtak ott, a fiúk azt kezdték sugdosni, vajon én miért nem mentem haza a többi lánytestvérrel együtt. Kilencvenöt gyerek közt egyedül voltam lány! Egyedül kaptam egy egész szárnyat ebben a nevetséges épületben, a másik a fiúké volt.
A pályafutásod egy hat nullás vereséggel kezdődött a Liverpoolban, az Arsenaltól szenvedtétek el. Tizenöt éves voltál…
Kelly Smith nagyjából húsz méterről küldött el egy ballábas bombát. Néhány héttel korábban még az Accrington Stanley játékosa voltam valahol a huszonkilencedik osztályban, és egy egészen más szinten találtam magam. Vézna gyerek voltam, akinek alig sikerült kirúgnia a labdát a tizenhatoson kívülre. A Liverpool kapusa egyben a válogatottban is szerepelt, gondoltam, sokat tanulhatok majd tőle, de két héttel az érkezésem után távozott. Alig töltöttem be a tizenötöt, máris kezdő voltam.
Az Alabama Egyetemre kerültél ösztöndíjjal, de korábban otthagytad rasszizmus miatt. Mi történt?
Tuscaloosában laktam, internet még nem volt, nem tudtam semmit a helyről. Nagyon mélyen gyökerezett a rasszizmus, megvolt az „ők és mi” mentalitás. Rosa Parks híres esete, hogy nem adta át a helyét a buszon, csupán egy generációval korábban történt. El sem hittem, mennyire jelen volt ez az egész, és senki sem tett igazán ellene. Ez zavart a legjobban. Az emberek elfogadták ezt a viselkedést. Az egyetemen külön fiú- és lányközösségek voltak a feketéknek és a fehéreknek. Ezek nem keveredtek egymással. Annyira nem tetszett ez az egész, hogy Pittsburgh-be költöztem.
Az Evertonnal FA-kupát nyertél 2010-ben.
Akkor már hét éve voltam a csapatnál, és az Arsenallal fej fej mellett küzdöttünk a bajnoki címért, úgyhogy nagyszerű érzés volt, amikor Natasha Dowie hosszabbításban szerzett zseniális góljával megvertük őket. Még napokig ünnepeltünk, jóllehet szinte mindenki dolgozott valamit a labdarúgás mellett. Rögtön buszra szálltunk, és hazafele már ittunk egy kis alkoholt, utána pedig azonnal kimentünk a városba Liverpoolban. Többünkön még mindig melegítő volt, még csak le sem zuhanyoztunk! Nem hiszem, hogy akkor néztünk ki a legjobban, de legalább jól éreztük magunkat. Ennek a csapatszellemnek köszönhettük a győzelmet.
Milyen érzés volt, hogy a brit csapat tagja lehettél a 2012-es olimpián?
Emlékszem, a férfi- és a női együttest is beterelték egy osztályterembe, és Kelly Holmes azt mondta, mindegy, szerzünk-e érmet vagy nem, már olimpikonok vagyunk. Ez nagyon sokat jelentett nekem, éreztem, hogy egy elitklub tagja lettem. Életem első mérkőzésén a Wembleyben voltam kint nyolcévesen, a Burnley játszott a Wolverhamptonnal. Anyával, apával és az öcsémmel, illetve egész Burnley várossal ültünk a vonaton. Ez 1988-ban történt, majd huszonnégy évvel később része lettem a brit olimpiai csapatnak, és magam is kisétálhattam a Wembley gyepére. Még ma is gombóc van a torkomban, ha arra gondolok, hogyan jutottam el odáig. Micsoda út volt! Az olimpiai falu szürreális volt: ötezren vacsoráztak együtt vagy lófráltak, olyanok is, mint Usain Bolt vagy Mo Farah.
Egyszer egy izlandi csapatban is megfordultál. Erre miképpen emlékszel?
Korábbi liverpooli csapattársam, Karen Burke jelezte, hogy az IBV-nek kapusra van szüksége. Még csak nem is a fő izlandi szigeten voltunk, hanem a Westman-szigeteken, ahonnan Hermann Hreidarsson is származott. Az első edzésemen fogtuk magunkat, és felszaladtunk egy füves tűzhányóra. Odafent azt mondták, nem időzhetünk sokat, mert a lábunk alatt elég meleg van. Szlalombójákat helyeztek el lefelé, a védőknek becsúszó szereléseket kellett gyakorolniuk, amikor melléjük értek, a kapusok pedig körülöttük szaladtak le a hegyről. Ez volt életem legjobb edzése. Mikor volna lehetőségünk hasonlóra Liverpoolban?
A fogadat is hagytad már ott…
Igen, a két első fogam nem valódi. A sors fintora, hogy a legjobb barátom, Jodie Handley verte ki őket egy válogatott edzőtábor alkalmával. Esős idő volt, kimozdultam egy beadásra, ő pedig stoplikkal felém csúszott a sárban. Így rúgta ki két fogam. Azért az nem rossz, hogy a rendes fogorvosom pont az utca végén praktizált. Fogtam magam, lucskos, sáros angol mezben bekopogtam hozzá, és megkérdeztem, tudna-e kezdeni valamit a fogammal.
Néhányszor súlyosan megsérültél, volt köztük keresztszalag-szakadás is. Hogy bírtad?
A 2007-es a világbajnokság előtt az orvosom azt mondta, ha férfi labdarúgó lennék, már milliókat kerestem volna, és azt tanácsolná, inkább vonuljak vissza. De mivel tudja, hogy úgysem fogok, készüljek arra, a következő hat hónapot nagy fájdalmak között játszom majd végig. Valamilyen csont nőtt a térdkalácsom alatt, és ez minden mozdulatra fájt, még az egyszerű lépcsőzésre is. Elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Ennek köszönhetően kezdett el foglalkoztatni a gyermekvállalás. Szerencsés fordulat volt.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. augusztusi számában.)
