Interjú Jim Keoghan
Hogyan lettél az Everton játékosa 1992-ben?
A Rangersben futballoztam, amikor megkeresett a klub. Graeme Sharp távozott, és az Everton olyan tapasztalt csatárt keresett, aki átvehette a helyét. Ez nem volt egyszerű feladat, nagy tisztelettel tekintettem rá.
Milyen volt Howard Kendall menedzser?
Az volt benne a legjobb, hogy kemény volt, ha kellett, emellett azonban nagyvonalú is, és a legtöbben szerették. Én személyesen nagyon kedveltem. A második időszaka nem volt az igazi, de szégyen, hogy 1993-ban távoznia kellett.
Beletelt egy kis időbe, amíg állandó kezdő lettél a csapatban. Nem volt idegesítő?
De egyértelműen, ugyanakkor megértettem. Ne felejtsük el, hogy nagyon sok volt a változás, és kellett egy kis idő, mire mindenkinek megtalálták a helyét.
Mike Walker vette át Kendall helyét a kispadon. Vele hogy jöttél ki?
Egy cseppet sem tiszteltem, mivel egyáltalán nem kommunikált a játékosaival, és az edzéseinek sem volt semmi értelme. Munkájának nem voltak kidolgozott részletei, nem mentünk semmilyen irányba, nem volt egy használható formáció sem. Összehasonlításképpen Willie Donachie Joe Roylelal érkezett, és világos utasításokat adott, hogyan képzeli el a munkát. Mindenki tudta, mit kell tennie, még azt is, hogy akkor mit kell csinálnia a csapat érdekében, ha éppen nincsen nála a labda.
A pályán voltál azon a híres mérkőzésen, amikor az Everton három kettőre verte meg a Wimbledont az 1993–94-es idény utolsó napján, és ezzel bent maradt. Igaz, hogy a kapusotok, Neville Southall tartott egy beszédet a félidőben?
Southall vitathatatlanul vezéregyénisége volt a társaságnak, de mindenki tudta, mennyire fontos az a meccs. Kemény találkozó volt.
Joe Royle a következő idényben érkezett. Mennyiben változtatta meg a hangulatot a Goodison Parkban? A
hogy már a korábbiakban is említettem, irányt adott a csapatnak. Volt egy terve, egészen egyszerű terv, egy elgondolás arról, hogyan kellene szervezni a játékot, és ez hatékonyan működött. Emberként is megállta a helyét, szemben Walkerrel. Mindent egybevetve Royle pontosan azt adta, amit vártunk tőle, együtt küzdöttünk a túlélésért.
Gólt szereztél Royle első meccsén a Liverpool ellen. Mire emlékszel abból a napból?
Egészen hihetetlen érzés volt, hogy csereként beállva gólt értem el egy ilyen meccsen, pláne hogy ennek köszönhetően lett kettő null az eredmény, és sikerült vele biztossá tennem a három pontot. Hallatszott a nézőtérről, hogy a szurkolóknak is sokat jelentett. Nagyon örültem, mert nemcsak a rangadó miatt volt fontos, hanem azért is, mert a tabella alján álltunk akkoriban. Royle időszaka tökéletesen kezdődött.
Milyen volt Duncan Ferguson a pályán és azon kívül az Evertonban?
A pályán nagyon jó partnernek bizonyult. Keményen dolgozott, és pontosan tudta, hogyan kell űzni ezt a sportot. A pályán kívül nagyon mókás ember volt.
Mit jelentett számodra, amikor a szurkolók rólad énekeltek?
Természetesen nagyon örültem. Eltartott egy ideig, amíg elfogadtak az Everton szurkolói, de ha egyszer mögéd állnak, akkor végtelenül lojálisak. Néhány évvel ezelőtt visszamentem a családommal, és megnéztünk egy mérkőzést a Southampton ellen. A félidőben felmentem a pályára, és hihetetlen üdvrivalgás fogadott.
Az 1995-ös, Tottenham elleni FA-kupa-elődöntő alatt Daniel Amokachi lecseréltetett, miközben sérülten feküdtél a földön. Azt hazudta az edzői stáb egyik tagjának, hogy Royle döntött így. Mit gondoltál róla?
Kezdetben… De végül is kétszer betalált, úgyhogy kit érdekel! Bár négy egyre nyertünk, senki sem hitt bennünk előtte. A sajtó nagyon szerette volna, hogy Manchester United–Tottenham döntő legyen. Azt hiszem, ez feltüzelt bennünket.
Beszélj arról a gólról a Manchester United ellen az FA-kupa döntőjében!
Miután Graham Stuart eltalálta a lécet, a labda kipattant, én pedig csak arra koncentráltam, hogy eltaláljam a kaput. A világ legjobb érzése, ha FAkupadöntőben győztes gólt szerezhetsz, de csak a mérkőzés végén fogtam fel, mennyire fontos találat volt. A United duplázhatott volna abban az idényben, így még édesebb volt a győzelem, pláne, ha hozzátesszük, hogy hol álltunk a tabellán. Abban az évben a tizenötödikek lettünk, és leginkább arra koncentráltunk, hogy elkerüljük a kiesést. Neville Southall verhetetlen volt aznap a kapuban. Ő tartott bennünket életben
Az Everton azóta sem nyert jelentős trófeát. Milyen érzés volt egy olyan csapat tagjának lenni, amelyik még sikereket ért el?
A nehéz idényt követően, amely során folyamatosan a kiesés ellen küzdöttünk, hatalmas eredmény volt ez a diadal. Akkor értettük meg igazán, mennyire fontos, amikor viszszaértünk Liverpoolba. Másnap nyitott tetejű busszal mentünk körbe a városon, és pompásan fogadtak. Csodás emlékeim vannak, nagyon élveztem az Evertonban töltött időt.
Miután 1997-ben otthagytad a klubot, játszottál Kínában és az Egyesült Államokban is, majd a Tranmere-ben fejezted be a pályafutásodat. Miért tértél vissza Merseyside megyébe?
Öt csodálatos évet töltöttem el az Evertonban, de amikor eljött a fiatalabbak ideje, távoztam. Mindig nagyon nehéz otthagyni egy olyan csapatot, amit szeret az ember, de el kell fogadni a helyzetet, ez is a játék része. Később adódott egy lehetőség, hogy visszatérjek arra a környékre, ahol rengeteg szép emlékem volt, és egy olyan menedzser játékosa legyek, mint John Aldridge. Ezt túl nehéz lett volna visszautasítani.
Amióta visszavonultál, az Egyesült Államokban edzősködsz.
Tizenhárom éves koromban jártam először a tenegerentúlon, azóta tudtam, hogy ott a helyem. Aztán a Kansas City Wizards játékosa lettem, és a természetes fejlődés része volt, hogy munkát vállaljak az ifiknél. Nagyon szerettem a tizenháromtizennyolc éves korosztállyal foglalkozni. Öröm látni, ahogy fejlődnek, és magasabb szintre lépnek.
Figyelemmel kíséred még az Everton eredményeit?
Minden egykori csapatomat figyelek, de az Evertont különösen, ez az én klubom, a fiam és a feleségem is kék. Még az ifikből is evertonost faragok, ha tudok!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júniusi számában.)
