Interjú Ed McCambridge
Dolgozott szemetesként és segédmunkásként is, mielőtt huszonegy évesen profivá vált volna. Mennyire formálták a személyiségét ezek a munkák?
A pályaválasztási tanácsadónak jeleztem az iskolában, hogy labdarúgó vagy postás leszek. Erre munkát szerzett nekem, Llandundóban az esetleges háborús német invázió megakadályozására épült lőállásokat kellett elbontanunk. Sok volt a sérülés, a nagy kalapácsok és hasonlók okozták őket. Utána lettem szemetes, nagy dobás volt! Négykor keltem, korán végeztem, utána még dolgoztam egy kicsit a nagybátyámnak egy kis kiegészítésért. A futball nem munka, csak hobbi, amiért fizetnek is.
Tinédzserkorában megkereste a német Fortuna Düsseldorf, de nemet mondott. Miért?
A nagybátyámnak volt egy örömfocicsapata, ebben játszottam. Egy nyáron vett egy buszt, és egy egész éjjel utaztunk Düsseldorfba. Fogalmam sincs, hogyan szervezte meg, de játszottunk egy mérkőzést a Fortuna ellen. Olyan agyagos volt a pálya, hogy azon senki sem szívesen csúszott be. Másnap reggel a nagybátyám megkérdezte, volna-e kedvem maradni, mert a németek edzője érdeklődik irántam. Nem magyarázta el részletesen, miről és kiről van szó, ezért azt mondtam, hazamegyek. Lehet, hogy ha egy kicsit többet mond, maradok.
A saját csapata szurkolói fütyülték ki 1980-ban, mielőtt először pályára lépett volna a Buryben. A könyvében azt írja, hogy nem zavarta. Ez meg hogy lehet?
A Bury előtt a non-league labdarúgásban játszottam, így hozzászoktam a sértésekhez. Értettem, mi az oka, mivel idős kapusuk, John Forrest volt az abszolút közönségkedvenc. Amikor ilyesvalakit váltasz, senki sem örül. Elég furcsa érzés, hogy az első meccseden megfogsz egy lövést, mire mindenki azt kiabálja, hogy „sz…r vagy, takarodj!”. Nem hagytam, hogy az ilyesmi hatással legyen rám.
Az Everton százötvenezer fontot fizetett önért 1981-ben. Huszonkét éves volt, és a negyedik osztályból rögtön az élvonalba került. Nem félt?
Nem igazán, volt alattam egy biztonsági háló, mivel a Burybe bármikor visszamehettem. Ki kellett próbálnom, meddig mehetek el. A lehető legtöbbet adtam bele az Evertonban, és rengeteg könyvet elolvastam a boksszal, a gimnasztikával és a golffal kapcsolatban, ugyanis ezek a sportágak ugyanazokat a mentális képességeket követelik meg, amelyek egy kapus esetében is fontosak. Sokat lehet tanulni más sportágakból.
Az 1984–85-ös idényben az Everton bajnok lett és KEK-et nyert. Hogyan jött össze ez a különleges siker?
Minden megvolt bennünk. Könnyen lemostunk másokat a pályáról, ha pedig megpróbáltak lerúgni, mi is ezt tettük. Többen a csapatból ismerték már a győzelem ízét, ilyen volt például Andy Gray és Peter Reid. Minden egyes edzés valódi verseny volt. Ha rosszul játszottál, máris tízen kritizáltak jó hangosan. A nehéz időkben egymás segítségére voltunk. Jó volt a játékrendszer, jók a játékosok és az edzők.
Ön volt az legutóbbi kapus, aki megkapta az Angol Sportújságírók Szövetsége Év játékosa-díját. Lehetséges, hogy manapság alábecsülik e poszt szereplőit?
Ki érdemelte volna meg az utóbbi időben? Rengeteg modern kapus panaszkodik arra, hogyan mozog a labda a levegőben. A mi időnkben minden egyes mérkőzésen más labdát használtunk, a pályák pedig sárfürdőként funkcionáltak. Sokkal fizikálisabb volt a játék akkor, amikor magam is aktív voltam. Néhány szerelés egyenesen súlyos testi sértésnek számított. Manapság sokkal könnyebb a kapusok dolga.
Valóban közel volt ahhoz, hogy a Manchester United játékosa legyen 1990-ben? Igaz, hogy Fergusont is elküldte nyers stílusával?
Egy vasárnap délután otthon voltam, és megcsörrent a telefon. Alex Ferguson mutatkozott be, hogy beszélhetnénk-e. Mondtam neki, hogy b…a meg, és letettem. Azt hittem, Andy Gray szórakozik velem. Szerencsére Fergie visszahívott, és elbeszélgettünk. Végül ő állt el a dologtól, miután a Leeds elleni mérkőzés szünetében nem mentem le a többiekkel az öltözőbe, hanem leültem a kapufának támaszkodva. Amúgy boldog voltam az Evertonban.
Azok a walesi válogatottak, amelyekben ön is megfordult, felsorakoztattak néhány csodálatos játékost. Miért nem jutottak ki egyetlen nagyobb tornára sem?
Dean Saunders, Ryan Giggs, Mark Hughes és Ian Rush ragyogó csatárok volt, de hogyan lehet betenni mindet egy csapatba? Nálunk nem volt egy Gazza a középpályán, aki diktálta volna a játékot, ezért Sparkyt kellett odatennünk. Ő általában fél perc után lapot kapott. Eközben minden szervezetlen volt. Mindenhova turistaosztályon repültünk. Elutaztunk Grúziába, és hajnali kettőkor szálltunk le, mert senki sem vette a fáradtságot, hogy ellenőrizze, mi a helyi idő, amikor megérkezünk. A meccsfelszerelésünk ott állt egy nagy halomban az öltöző közepén, meg kellett küzdenünk érte. Aki nem volt elég gyors, az könnyen kaphatott nagyon rövid nadrágot, és mezt hatalmas gallérral. Nevetséges volt!
Ön a hatodik legidősebb pályára lépő a Premier League-ben, miután negyvenegy évesen állt ki a Bradford ellen 2002-ben. Akkor már két éve nem szerepelt az élvonalban, és vissza is vonult. Honnan jött az ötlet?
A Bradford kapusedzője voltam, sosem terveztem, hogy beállok. Aztán mindhárom kapusunk megsérült ugyanazon a héten. Volt még egy tizenhat éves gyakornokunk, így nem sok választásom maradt. Nem voltam éppen fitt, de a tapasztalatomra támaszkodhattam. Kaptam néhány gólt (2–1 lett a Leeds ellen – a szerk.), a média lehúzott, de nem érdekelt, mit gondolnak. Előtte évekig nem játszottam. A sajtó sohasem kedvelt.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. augusztusi számában.)
