Interjú Lorenzo Bettoni
Miután kijöttél az Auxerre akadémiájáról, Rafael Benítez Valenciájában kezdted meg a felnőtt pályafutásodat. Milyen főnök volt?
Nagy megtiszteltetés, hogy a keze alatt játszhattam. Ő az egyik legnagyobb edző, akivel valaha dolgom volt. Tőle kaptam lehetőséget, hogy a La Liga játékosa legyek, és csak megköszönni tudom, amit értem tett. Nagyon fiatal voltam. Először úgy volt, hogy a felnőttekkel edzek, de a második csapatban játszom, viszont az első edzésem után megkért, hogy maradjak velük.
Mindez a 2003–04-es idényben történt. Micsoda év volt az!
Egyetértek. Megnyertük a bajnokságot és az UEFA-kupát. Ez két tényezőnek volt köszönhető: stabil volt a klub, és erősek a játékosai. Hihetetlen volt a Marseille elleni UEFA-kupa-döntő. Párizsi vagyok, így aztán a Marseille az egyik legádázabb ellenfelem.
Hogyan vett rá Benítez, hogy csatlakozz a Liverpoolhoz 2005-ben?
Nem volt nehéz dolga. Beszélt velem, és azt mondta, hogy szüksége van rám. Boldogan mentem, bár a város egészen más, mint a napfényes Valencia.
Nehéz volt beilleszkedned?
Nem, a szurkolók csodálatosak voltak. Megállítottak az utcán, hogy beszélgessünk, de végig tiszteletteljesek maradtak. Ha a családommal voltam, kivárták a legmegfelelőbb pillanatot, hogy autogramot kérjenek. Abban a pillanatban, hogy beléptem az Anfield kapuján, rögtön megéreztem, hogy micsoda légkör uralkodik.
Benítez gyakran elmondta, hogy te lehetnél az új Patrick Vieira. Hogy tetszett ez a megállapítása? Nem érezted nagy tehernek magadon?
Ha egy olyan edző mond rólad ilyesmit, mint Benítez, az nagyon megtisztelő. Mindent megtettem, hogy a lehető legjobb játékos váljék belőlem. Az összehasonlítás nem jelentett nagy terhet. Inkább lökött egyet rajtam, hogy még jobb legyek.
A világ legjobb középpályásaival játszottál együtt, köztük volt Xabi Alonso és Steven Gerrard…
Fiatal voltam, és nagyon sokat tanultam tőlük. Már az is nagy lecke volt, hogy nézhettem Gerrardot az edzésen. Olyan játékos volt, aki meghalt volna a klubjáért és a városáért. A nagy rangadók előtt mindig szólt a csapathoz, és azt mondta: „Muszáj nyernünk. Itt születtem, és nyernünk kell. Ez a klubom, a mezem, a városom. Az életemet adnám Liverpoolért. Menjünk, és tegyük, amit tenni kell.” Nem kellett felemelnie a hangját, vagy haragra gerjednie. Valahogy mindig megtalálta a megfelelő szavakat.
Jó és kevésbé jó napokat is megéltél Liverpoolban. Az egyik mélypont az volt, amikor a Bajnokok Ligájában rasszista megjegyzéseket tett rád az Anderlecht játékosa, Nenad Jesztrovics.
Egyszerűen csak egy agyatlan s…fej volt. Egy cseppet sem örültem neki. Ugyanakkor aznap megnyertük a mérkőzést, őt kiállították, és továbbléptünk a BL következő szakaszába. Nekem ezzel el is volt intézve.
Egy másik Bajnokok Ligája-mérkőzés alkalmával súlyos szemsérülést szenvedtél 2006-ban a Benfica ellen. Nem volt nagyon aggasztó?
Nehéz pillanat volt, talán a legrosszabb a pályafutásom során. A legmagasabb szinten futballoztam, de amikor beértünk a kórházba, azt kellett hallanom, nem biztos, hogy játszhatok még. Elkeseredtem, de nem adtam fel, tudtam, hogy megváltozhatnak a dolgok. Keményen dolgoztam, nem veszítettem el a hitem, és egy hónap múlva újra a pályán voltam. Hosszabb távon nem érintett meg a dolog. Tudtam, erősen kell majd edzenem, és így is tettem.
Voltak pletykák, amelyek kapcsolatba hoztak a Barcelonával. Talán visszautasítottad az ajánlatukat?
Igen. Előrehaladott tárgyalások zajlottak, de boldog voltam a Liverpoolnál. Nem akartam elmenni, ezért úgy döntöttem, hogy maradok. Csodálatos napokat töltöttem az angol klubnál, a legszebb emlékem a West Ham elleni FA-kupa-döntő. Kettő nullás hátrányból nyertük meg, és magasba emelhettük a serleget. Ismét csak Gerrard volt fantasztikus!
Aztán a Juventus játékosa lettél 2008-ban.
Küszködtem, hogy játéklehetőséget kapjak, és meg akartam mutatni, hogy mennyit érek. Változásra volt szükségem, a távozás volt a legjobb opció. A Juventus érdeklődött irántam, és boldogan mentem Torinóba.
Itt ismét két nagyra tartott profival dolgoztál együtt, az egyikük Alessandro Del Piero, a másikuk pedig Gianluigi Buffon volt. Mit tanultál tőlük?
Azt, hogy nagyon kell szeretni a csapatot, és előbb kell jó embernek lenni, mint jó futballistának. Gyorsan megértettem, mennyire fontos a klub. Egészen különleges, nagy dicsőség, hogy ott játszhattam.
Claudio Ranieri volt az edződ. Korábban ő váltotta Benítezt a Valenciában töltött utolsó idényedben. Milyen ember volt?
Csodálatos személyiség. Nagyon jól bánt velem mindkét klubban. Nem semmi, hogy megnyerte a Premier League-et a Leicesterrel. Nagyon örültem neki barátom, Rijad Mahrez miatt is.
Talán az lehetett a legmélyebb pillanatod az olasz csapatban, amikor négy egyre kikaptatok a Fulhamtől az Európa-ligában. Mi történt?
Túl sok volt a sérült, csak erre tudok gondolni. Több olyan labdarúgónk kezdett, akik nem voltak játékban. Rémálom volt.
Te voltál a Paris Saint-Germain egyik első szerzeménye, miután 2011-ben megtörtént a katari átvétel. Beavattak a terveikbe?
Azt mondták, hogy hatalmas csapatot szeretnének összerakni, ami világhírre tehet szert. Jól sikerült, ma ez Európa egyik legnagyobb klubja. Még mindig meg kellene nyerniük a Bajnokok Ligáját, és ez nem lesz könnyű.
Nem volt bizarr, hogy olyan szupersztárok vesznek körül, mint David Beckham és Zlatan Ibrahimovic?
Akkoriban számos csapattársam nem volt még hozzászokva, hogy ekkora nevekkel osztozom az öltözőben. Gyerekkorukban még felnéztek rájuk. Mindketten jó dolgokat hoztak magukkal, és segítették a PSG-t, hogy eljusson oda, ahol most van.
Van valami, amit megbántál a múltadból?
Nincs. Hiszek Istenben, büszke vagyok arra, amit elértem, és csak Istennek köszönhetem, hogy a legmagasabb szintre jutottam. Ha kevesebb a sérülésem, talán tovább maradhatok aktív. Magas szinten futballoztam, és sok mindent megnyertem. Ennél többet nem kívánhatnék.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. áprilisi számában.)
