Interjú Ian Murtagh
Szinte biztos volt, hogy meghívnak az angol válogatottba, amikor szörnyű sérülést szenvedtél a Leeds Besiktas elleni BL-meccsén 2000-ben. Nem sajnálod, hogy ezen ment félre egy ragyogó pályafutás lehetősége?
Nem igazán. Amikor megsérült a jobb bokám, azt mondták, hogy többé nem léphetek pályára. Ha innen nézem, minden, ami utána következett, csak bónusz. További tizenöt évet futballoztam, ha nem is a legmagasabb szinten. Ennek ellenére nincs bennem semmi keserűség. El sem lehet mondani, hányszor hozzák fel nekem, hogy mekkora lehetőséget szalasztottam el a sérüléssel, de hiszek a sorsban. Minden okkal történik. Nem találkoztam volna a feleségemmel, és nem lennének a gyönyörű ikreink, ha a sérülésem után nem költöztem volna vissza a szüleimhez Whitley Baybe. Igyekszem pozitívan nézni mindent, és úgy vagyok vele, hogy nem ezt a boldog életet élném, ha nem lett volna a sérülésem.
Azért gondolsz néha arra, hogy mi lett volna, ha…?
Természetesen, ilyen az ember. Emlékszem, nem volt könnyű gondolni a 2002-es világbajnokságra, mert mindig is úgy voltam vele, hogy én is ott leszek a pályán. Néhány évvel korábban olvastam egy cikket a Sunday Timesban, amely próbálta kitalálni, hogy milyen felállással küzd majd Anglia, és én is ott voltam a nevek közt. Emile Heskeyvel szinte minden korosztályban együtt voltunk, jó barátok lettünk. Tinédzserkorunkban úgy láttuk, hogy eljutunk a felnőtt válogatottságig. Aztán feltűnt a színen egy Michael Owen nevű gyerek, és hamar világossá vált, hogy egészen különleges. Akkor azt mondtam Heskeynek, hogy az egyikünk nem kerül be, mert ez a srác egy rakéta. Erre azt válaszolta, hogy akkor az én leszek, mert az angol válogatottban mindig kellenek a nagy termetűek. Igaza lett.
Miután visszatértél, hamarosan újabb súlyos sérülést szenvedtél.
Valóban így van. Nem mondhatom, hogy könnyen feldolgoztam. Úrrá lett rajtam a depresszió, és volt egy időszak, amikor jó sokat ittam. Két hétig mankóval jártam, de minden este eljártunk valahova Leedsben egy haverommal. A klub fiziológusa szóvá is tette, hogy ha nem rendezem magamban a problémát, nem csak a lábam lesz darabokban.
Az első sérülésed tényleg annyira súlyos volt, hogy az amputáció is szóba került?
A sípcsontom és a szárkapocscsontom is elmozdult, és elszakadt egy inam. A sebész azt mondta, hogy csak motorbalesetek után szokott ilyesmit látni. A helyzetet súlyosbította, hogy belső vérzésem is kialakult, de ezt csak négy nappal később fedezték fel. A lábam elfeketedett, és azonnali beavatkozásra volt szükség. Ha nem veszik észre, valószínűleg le kell vágni valamennyit a lábamból.
A Sunderlandben tinédzsersztár voltál, a Leedsben pedig huszonegy gólt szereztél az első idényedben, miután ötmillió fontért megszereztek. Gondoltál arra, hogy ismét eljuthatsz ezekbe a magasságokba?
Igen, az első sérülés után legalábbis. Visszaküzdöttem magam a csapatba, és jól is ment minden, de egy Málaga elleni UEFA-kupa-mérkőzésen elszakadt az Achillesem. Ekkor villant be először, hogy már soha többet nem leszek olyan, mint korábban. Még mindig megvolt az eszem a játékhoz, de elvesztettem a sebességem, amely pedig oly annyira alapvető volt az esetemben. A Leedsnél közeledett a vég, és kiábrándító kölcsönbe kerültem a Newcastle-ba. Aztán amikor már a Bolton első csapatába sem kerültem be, rá kellett jönnöm, hogy amennyiben folytatom még, az nem az élvonalban lesz.
Volt még azért néhány szép pillanatod?
Nagyon is. Visszakerültem a Sunderlandbe Mick McCarthy idejében, és bár már nem értem el a korábbi formámat, jó, hogy ott lehettem. Brian Tinnion elvitt a Bristol Citybe, de hamarosan kirúgták, utódja, Gary Johnson pedig nem számított rám. Mivel mindenképpen játszani akartam, ezért éltem a lehetőséggel, és a Carlisle-ba szerződtem.
Milyen volt?
Pályafutásom egyik legélvezetesebb időszaka volt. Nagyon szerettem ott lenni. Négyen ingáztunk mindennap Newcastle-ból, nyolcvan kilométer oda, nyolcvan vissza, de olyan jó barátok voltunk, hogy elrepült az idő. A pályán is jól ment minden, a menedzser, Paul Simpson szabad kezet adott. Ekkor már nem voltam gyors, de még mindig képes voltam diktálni a tempót a tízes mezben. Mindig is csodáltam Chris Waddle-t a Newcastle-ban, majd a társa lehettem a Sunderlandben. Minden egyes alkalommal, ha labdába ért, hallottam, ahogy felcsapódik a nézők széke, mert mindenki felugrott, hogy vajon mit fog csinálni. Kicsit hasonló volt a helyzet velem is a Carlisle-ban, hallottam a hullámzást, amikor hozzám került a labda. Nagyon élveztem, lúdbőrös lettem tőle. Ezután lehetőséget kaptam, hogy a Hull játékosa legyek a Championshipben, de a jó kezdet után elvesztettem a helyem a csapatban, amikor Phil Brown megérkezett.
Ausztráliában fejezted be játékos-pályafutásod, most pedig kommentátor vagy. Hogy tetszik ez a munka?
Szeretem, és a számláimat is be tudom fizetni. Az Optus Sportnak dolgozom, ez a cég közvetíti a Premier League-et, és a Bajnokok Ligájához is van némi közünk. Mellettem ott dolgozik még Craig Moore, John Aloisi és Mark Schwarzer. Valami olyasmit csinálunk, mint Jamie Carragher és Gary Neville a Skyon. Egy podcastot is vezetek, és megszereztem az edzői képesítést. Én vagyok az Edgeworth Eagles vezetőedzője, egy regionális bajnokságban indulunk. Nagyon szeretem ezt a feladatot is.
Otthon érzed magad Ausztráliában, vagy tervezed, hogy visszatérsz még a hazádba?
Minden megtörténhet. Negyvenkét éves vagyok, a munkában töltött éveim fele még előttem áll. Meglátjuk, mi jön az utamba, akár tévésként, akár edzőként Ausztráliában vagy az Egyesült Királyságban. Néhány évvel ezelőtt a Carlisle edzőjének jelentkeztem, de végül Chris Beech lett a befutó, és nagyon jól csinálja. Klassz lett volna, ha egy olyan klubot szolgálhatok, amelyik közel áll a szívemhez, és jó a kapcsolatom a szurkolókkal. Így is nagyon örülök, hogy gondoltak rám. Amikor nem engem választottak, egyáltalán nem voltam elkeseredve, megkérdeztem őket, mit csináljak másként a jövőbeli interjúkon.
Adódott volna más lehetőség is?
Lehettem volna edző a Leeds és a Sunderland akadémiáján, de végül úgy gondolkodtam, hogy a járvány időszakában nem ez volna a legjobb időzítés. Várok még egy kicsit, amíg az ikreink el nem érik a tizenhat éves kort, hacsak nem kapok olyan felkérést, amit nem lehet visszautasítani. De ha figyelembe veszem, hogy hogyan élünk most, annak tényleg nagyon jó ajánlatnak kell lennie!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. májusi számában.)
