Interjú Ed McCambridge
Ron Atkinson idején futott be a Manchester Unitedban, őt mindenki nagy egyéniségként tartotta számon…
Rendkívül feltűnő jelenség volt. Mindent nagyon élvezett, ami együtt járt a Manchester United irányításával. Szerette a bort, a szép öltönyöket és egy kis aranyat itt-ott. Örökké hálás leszek neki, hogy lehetőséget kaptam tőle. Hajlandó volt betenni engem a csapatba fiatal gyerekként, és az ember mindig szeretettel gondol arra, aki megbízik benne.
A United játékosai akkoriban készséggel ittak meg egy-egy sört. Ön is a hangadók között volt ilyenkor?
Akkoriban ez volt a kultúra. Szerintem ebben nem voltunk se jobbak, se rosszabbak, mint más csapatok. Hogy őszinte legyek, nem tudtam tartani a lépést az igazi hangadókkal. Manapság a klubok inkább vadvízi evezésre viszik a játékosokat, vagy valami hasonlót találnak ki. Nekünk a kocsmában szövődött az összetartás!
A csapat fő gólszerzője lett 1986 nyarára. Miért döntött úgy mégis, hogy a Barcelonába távozik? A pénzzel volt kapcsolatban?
Nem a pénzről szólt, bár az igaz, hogy akkoriban az igazán nagy pénzek Anglián kívül mozogtak. Hat hónappal azelőtt, hogy otthagytam a Manchester Unitedot, százhúsz fontot kerestem hetente. A távozásom előtt felemelték ezerre, de csak azért, mert az értem elkérhető összeg összefüggésben állt a fizetésemmel. Egészen addig a pillanatig, amíg fel nem szálltam a repülőgépre, reménykedtem benne, hogy az üzlet meghiúsul. Végül azonban nem így történt, és elindultam Barcelonába.
A katalán csapat vezetőedzője, Terry Venables odavitte Gary Linekert is az Evertonból, ennek eredményeként a brit csatárok uralták a Camp Nout. Lineker három éven át maradt, önnél viszont nem működött a dolog…
Fiatalabb voltam nála, ő épp akkoriban házasodott meg, így az élete sokkal inkább megállapodott, mint az enyém. Mindössze néhány hónappal az előtt ismertem meg a leendő feleségemet, hogy elhagytam Angliát. A pályán kívül sem voltam annyira boldog, amennyire szerettem volna, de a futballal volt az igazi probléma. Agresszív csatár voltam, és a spanyol játékvezetők nem igazán értékelték ezt. Nem voltam képes megmutatni a legjobb oldalam.
Kölcsönbe került a Bayern Münchenbe az 1987–88-as idényben, és Lothar Matthäus csapattársa lett. Milyen volt az Old Trafford vezéreihez képest?
Matthäus volt a csapat vezére Münchenben. Erős volt és őszinte, ki nem állhatta a hülyéket. Hierarchia uralkodott a csapatban, és csak a legnagyobb játékosok ülhettek le az asztalához étkezési időben. Gyakran ültem le oda, csak hogy egy kicsit bosszantsam. Ha jól emlékszem, egyszer sem hívott oda magától. Nagyon jó emberek jöttek ott össze, Hansi Flick volt a szobatársam, később messzire jutott edzőként. Voltak nagyon erős személyiségek a csapatban, de mindenki pontosan tudta, hol van a helye.
Egy alkalommal két mérkőzést játszott le egy nap 1987-ben. Előbb egy Európa-bajnoki selejtezőt a walesi válogatottal, majd egy Német Kupa-mérkőzést. Ez mégis hogyan történt?
Miután bemutatkoztam a Bayernben, a klub elnöke, Uli Hoeness meghívott az otthonába, és elbeszélgettünk az első tapasztalataimról. Szóba került, hogy a következő szerdán pályára lépek hazám válogatottjában a Csehszlovákia elleni idegenbeli selejtezőben, viszont a Bayern ugyanaznap játszik kupamérkőzést a Borussia Mönchengladbach ellen. Hoeness megkérdezte, hánykor lesz mérkőzés, mire elmondtam neki, hogy délután egykor. Azt válaszolta, akkor jó, mert este is pályára léphetek. Kijött a válogatott mérkőzésre, és ahogy véget ért, azonnal autóba ugrottunk, és húztunk a repülőtérre. Amikor elrepültünk a stadionunk fölött, már ment a mérkőzés. Vereségre álltunk, a hatvanadik percben álltam be, de végül három kettőre nyertünk. Hogy őszinte legyek, nem én fordítottam meg a meccset, mégis ott voltam minden főcímben.
Ezt követően visszatért a Manchester Unitedba, ahol a nagy nyomás alatt álló Alex Ferguson játékosa lett. Mennyire volt fontos Éric Cantona megszerzése a Leedsből 1992-ben ahhoz, hogy megforduljon a klub szerencséje?
Cantona egészen más volt. Másként látta a dolgokat, másként is cselekedett, és más stílusban sétált be bizonyos szobákba. Ennek ellenére mindenki tisztelte a képességei miatt. Ő volt Ferguson kedvence, és ezt elfogadtuk. Egy csomó olyan dologgal is megbirkózott, amivel mi nem tudtunk. Szabadúszó volt a csapaton belül, de mindig teljesített, így nem is foglalkoztunk a viselkedésével. Ő volt a csapat katalizátora, miután megérkezett a Leedsből, angol bajnokot faragott belőlünk.
Az 1995–96-os idény előtt egyike volt azoknak az idősebb labdarúgóknak, akiket a híres új generáció, Paul Scholes, David Beckham és Gary Neville váltott. Nem gondolták, hogy Ferguson megőrült?
Nem, mert már tudtunk a dologról. Minden idősebb játékosunk felismerte, hogy az a generáció megérett az élvonalbeli labdarúgásra. Sir Alex elengedte Paul Ince, Andrej Kancselszkisz kezét és az enyémet, és kritizálták is. Viszont tudta, miféle minőség érkezik, ilyen a jó menedzser. Meg kellett fiatalítania a csapatot, és ehhez kellett a pénz. Előszeretettel tartott meg egy futballistát öt-hat éven át, majd úgy adta el, hogy még mindig jó pénzt kapott érte.
Később a Chelsea-be került, olyan csapattársak mellé, mint Gianfranco Zola, Ruud Gullit és Gianluca Vialli. Bizonyosan vidám időszak volt…
Nagyon élveztem a Chelsea-ben töltött időszakot. A klub különleges időket élt meg, nagyon hasonlított a helyzet ahhoz, amikor a Manchester United játékosa lettem, és a csapat már hosszú ideje nem nyert semmit. Egyike voltam azoknak, akik segítettek ezen változtatni. Ugyanakkor kerültem oda, mint Gullit, majd megérkezett Zola és Vialli is. Zola hihetetlen volt, pontosan olyan, ahogyan elképzelitek: szerény, szeretetreméltó srác, kivételes labdarúgó. Kitüntetés, hogy a társa lehettem.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. szeptemberi számában.)
