Interjú Mark Sanderson
A Southampton játékosa lettél 1999-ben. Büszke vagy rá, hogy te voltál az első lett a Premier League-ben?
Akkor értettem meg, milyen nagy dolog ez, amikor bementem a vízumomért Lettország londoni nagykövetségére. A konzul megköszönte, hogy általam ismerik meg az angolok a hazánkat. Úgy éreztem magam, akár egy nagykövet. Amikor megérkeztem a Skonto csapatából, még nem beszéltem angolul, de minden héten megnéztem a Match of the Day című műsort. Látva a tabellát, hamar felfogtam, hogy muszáj lesz pontokat gyűjtenünk. A legjobbat kellett nyújtanom, és jó eredményeket kellett felmutatnunk, ha nem így volt, enni és aludni sem tudtam.
Eltelt néhány hónap, mire 2001-ben meglett az első győzelem a St. Mary’sben. Milyen érzés volt, amikor a The Dell után nagyobb és modernebb stadionba költöztetek?
Mintha csak tegnap játszottuk volna az első mérkőzéseinket a St. Mary’sben. Végre normális mosdó volt az öltözőben! Ezzel együtt nagyon szerettem a The Dellt is. Sok nagy Southampton-játékos hagyta a vérét és izzadságát azon a pályán. A játéktér viszont kiváló lett a St. Mary’sben, és sokkal több szurkoló látogathatott ki a meccsekre. Mindenhol jó, de a legjobb otthon.
Negyvenöt gólt értél el, melyik volt a kedvenced, és miért?
Szereztem egyet a tizenhatoson kívülről ballal a Derby ellen a The Dellben. Néztem, hogy repül a sarokba a labda, és közben azon gondolkodtam, hogyan lehetséges ez. Általában nem volt meg a kellő erő egy ilyen gólhoz a lövéseimben.
Azt hittük volna, azt választod, amikor 1999-ben bebőrözted Jaap Stamot az Old Traffordon, és hatalmas gólt szereztél az akkor éppen bajnok és BL-győztes Manchester United ellen…
Könnyen lehet, hogy a szurkolók szemében ez volt a legszebb gól, de tisztában voltam a képességeimmel. A játékstílusom lényege a gyors lefordulás, majd a nyargalás volt a tizenhatos irányába, és ez jól is ment. Ezért aztán sokkal nehezebb volt ez a találat, mint a United elleni.
A Southampton nem kevesebb, mint kilenc alkalommal cserélt vezetőedzőt abban a hét esztendőben, amelyet ott töltöttél. Melyik hozta ki a legtöbbet belőled?
Azt hiszem, Glenn Hoddle idején hoztam a legjobb formám. Emlékszem, egy alkalommal azt mondta, hogy a szélen játszom. Mindig elöl voltam, nem vágytam oldalra. Erre azt mondta, ott vagyok a klub három legjobb játékosa közt, de a másik kettő nem képes a szélen játszani. Azt akarom, hogy maradjon ki a három legjobb közül az egyik, csak azért, hogy elöl léphessek pályára? Erre egyből azt gondoltam, hú, nem semmi, szerinte ott vagyok a három legjobb közt. Onnantól kezdve akár középhátvédnek is betehetett volna.
Szerinted nem te voltál a Southampton egyik legjobbja?
Állandó kétségek közt hánykódtam. Ha valami tízszer is összejött, még mindig azt gondoltam, lehetne jobb is. Ha két gólt szereztem, nem voltam elégedett, azt kérdeztem magamtól, miért nem mesterhármas. Ilyen a személyiségem. Amikor Hoddle azt mondta, ott vagyok a legjobb három közt, nem nagyon hittem el, de csodálatos érzés volt.
Sajnos a sérüléseid arra az időszakra estek, amikor a Southampton és Lettország a legnagyobb meccseit játszotta. Mikor kezdődött ez a probléma?
Lettország Európa-bajnoki selejtezőn szerepelt San Marino ellen 2002 vége környékén. Egy kései öngóllal egy nullra nyertünk. Ha ez nincs, nem lehetünk ott a pótselejtezőben. Azon a meccsen súlyosan megsérültem, és soha többet nem lettem teljesen ép.
A bokaműtét azt jelentette, hogy ki kellett hagynod az elveszített FA-kupa-döntőt az Arsenal ellen. Legalább ott voltál a Millennium Stadionban?
Nem, otthon láttam a tévében, a begipszelt lábam pedig a dohányzóasztalra tettem fel. A klubom és a hazám nagy pillanatai egy éven belül követték egymást, én pedig sérült voltam. Ilyen a végzet.
Kétezer-háromban viszont megvertétek Törökországot, és ott voltatok a 2004-es Eb-n. Néhány héttel később csodagólt lőttél a Portsmouth-nak. Visszajött a formád?
Nem, végig fájdalmat éreztem. Lettország kapitánya megadta, hogy része legyek a nagy pillanatnak. Egy év kihagyás után volt még bennem annyi, hogy betaláljak azon a rangadón. De a fájdalom nem múlt el. Ugyanez volt a helyzet az Eb-n. Mindhárom meccsen ott voltam a pályán, de nem voltam teljesen ép. Szerettem volna öszszecsomagolni és hazamenni, de a kapitány arra kért, hogy a többiekért és a szurkolókért maradjak.
A 2005–06-os idény végén hagytad ott a Southamptont. Nem voltál ott a pályán az utolsó fordulóban, mégis állva tapsolt a közönség a St. Mary’sben. Erre hogyan emlékszel vissza?
Öltönyben voltam, a klubigazgató páholyából néztem a meccset. Megvártam, amíg a többiek befejezik a tiszteletkört, majd lementem, és én is elbúcsúztam. Ha lövöd a gólokat, odafigyelnek rád, de ha kikerülsz, könnyen elfelejtenek. Szerencsére a Southampton szurkolói nem felejtettek el.
Mennyire volt erős köztetek a kötelék?
Szereztem néhány életbevágóan fontos gólt a csapatban, de nem mindig ez számít, inkább a kemény munkát értékelték nagyra. Nem én voltam a legjobb, még csak nem is hasonlíthatom magam Matt Le Tissier-hez – ő volt a legjobb, akit valaha élőben láttam –, ezért kemény felkészüléssel kellett kompenzálnom. Emlékszem Francis Benali szemére a meccsnapokon, tűz égett benne. Én is ezt akartam.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. novemberi számában.)
