Interjú Felipe Rocha
Melyek a pályafutásod kiemelkedő pillanatai?
Mindenképpen meg kell említenem az első idényemet a Bajnokok Ligájában a Villarreallal 2005–06.ban, illetve a 2008-as Európabajnoki címet Spanyolországgal. Hihetetlen pillanatok voltak. Előbb egy esélytelen csapattal eljutottunk a BL elődöntőjébe, majd következett az európai dicsőség a válogatottal. Tökéletesen játszottunk a tornán, és megérdemeltük a végső győzelmet, nem hiszem, hogy ezt bárki is kétségbe vonja.
Brazíliában születtél, mégis a spanyol nemzeti együttest választottad. Miért?
Még csak nem is gondoltam ilyesmire, amíg lehetőség nem adódott rá 2005-ben. A spanyol szövetségi kapitány, Luis Aragonés közölte velem, hogy meghívna a válogatottba, ha én is úgy gondolom. Igent mondtam.
Milyen volt a munka vele?
Nagyon klassz. Azt hittem, távolságtartó a játékosaival, és túl erős egyéniség, akivel nehéz együtt dolgozni. Pedig nagyon nem ez volt a helyzet. Kedves ember volt, sokat vicceltünk vele. Ami viszont a legfontosabb: nagyon tiszteltük. Minden egyes beszédében elmondta, hogy nincsen a miénknél jobb csapat, de azt is hozzátette, hogy ez mit sem ér, ha nem teszünk bele kellő energiát.
Milyen volt a hangulat a spanyol válogatottban azon az Eb-n, ahol a együttes tele volt a Real Madrid és a Barcelona játékosaival?
Mindenki tudta, hogy a belföldi vetélkedést otthon kell hagynunk. Spanyolország akkor már negyvennégy éve nem nyert Eb-t, adott volt a lehetőség, nem szalaszthattuk el belső konfliktusok miatt. Összefogtunk, és együtt harcoltunk a közös célért.
Kik voltak annak a válogatottnak a vezéregyéniségei?
Nem volt olyan, aki a többiek fölé emelkedett. Iker Casillas volt a Real Madrid csapatkapitánya, Carles Puyol a Barcáé, Carlos Marchena a Valenciáé, én pedig a Villarrealé. Profi együttest alkottunk.
Hogyan érezted magad Andrés Iniesta és Xavi mellett a középpályán?
Kiváltságosnak. Én inkább a védelemért feleltem. Iniesta, Xavi és David Silva előttem játszott, nem maradt túl sok dolgom, mert mindig nálunk volt a labda! Nem voltak különösebb problémáink. Odaadtam nekik a labdát, ők pedig mindig tudták, hogy mit kell tenni vele. A labdarúgás nagyon egyszerű sport az ilyen emberekkel.
A legjobb nyolc között betaláltál Olaszország ellen a tizenegyespárbajban. Erre hogyan emlékszel vissza?
Korábban azt mondtam, hogy nem voltak különösebb problémáink, de az a mérkőzés Olaszország ellen kivételt képez. Akár ki is kaphattunk volna. Egy ilyen kiélezett találkozón mindig ideges az ember attól a felelősségtől, amit a tizenegyesrúgás jelent. Spanyolország mindig kikapott Olaszországtól, és ült rajtunk egy negyeddöntős átok is. Ha mindezt egymás mellé rakjuk, mondja valaki azt, hogy ne legyek ideges! Olyan nincs! Viszont belőttem néhány nagyon fontos tizenegyest a pályafutásom során, köztük a Libertadores-kupa döntőjében is. Szerencsére minden rendben ment. Amikor kiütöttük Olaszországot, nagy teher esett le a vállunkról.
Mire emlékszel a döntőből, ahol egy nullára legyőztétek Németországot?
Aggódtam előtte. Nem lehet normálisan aludni egy ilyen meccs előtt. Altatót is vettem be, hogy jobban menjen. A spanyol szurkolók a szállodánk előtt énekeltek éjjel, de ez az elalvásban nem segített igazán sokat! A mérkőzés első tizenöt percét Németország uralta, de utána visszavettük az irányítást, és tettük, amit szeretünk: passz, passz és még több passz. Jobbak voltunk.
Mi ment át az agyadon a döntő után?
Az, hogy megvan! Bevillant, hogy korábban néztem a 2004-es Eb fináléját, és érzelmekkel teltem meg, amikor a görögök megnyerték. Most pedig velünk történt ugyanez. Szürreális volt, de igaz. Életem egyik legszebb napja volt.
Vicces pillanat az ünneplés körül?
Az olaszok elleni győzelmet követő öröm jut az eszembe. Kemény volt! David Villa alsóneműben ment ki az öltözőből, hogy pezsgővel locsolja le az újságírókat. Egy kicsit becsíptem akkor. Százhúsz perc, valamint a tizenegyesek: nem is kellett hozzá túl sok pezsgő. Szerintem nagyobb ünneplést csaptunk, mint a döntőt követően.
Beválasztottak a 2008-as Európa-bajnokság csapatába, és akadt, aki szerint te voltál a torna legjobbja. Szerinted?
Csak annyit mondhatok, hogy nagyon jól éreztem magam akkor. Csúcsformában játszottam, talán egész pályafutásomat tekintve a legjobban.
Említetted a Villarreal menetelését a legjobb négy közé a 2005–06-os BL-sorozatban. Mit jelentett ez személyesen neked?
Nehéz leírni azt az érzést. Az egész város összegyűlt a tiszteletünkre, olyan volt, mintha egy álomban éltünk volna. A Villarreal egészen más klub lett a történtek után, örülök, hogy a részese lehettem. A csoportban, amelyben elsők lettünk, ott volt a Manchester United és a Benfica is, majd gyönyörű út vezetett az elődöntőbe. Szégyen, hogy kikaptunk az Arsenaltól. Ha megnézzük az ellenük játszott két meccset, egyikben sem voltak jobbak nálunk.
Milyen volt együtt szerepelni Juan Román Riquelmével és Diego Forlánnal?
Két nagy játékos és erős személyiség. Ha Forlánt nem fogta senki, te viszont nem passzoltál, de gólt szereztél, akkor nem ünnepelt, mert ő akarta lőni! Ha nehéz helyzetbe kerültünk, csak annyi volt a terv, hogy neki kellett adni a labdát. Egy kicsit úgy, mint Xavi esetében. Riquelme még sokkal nagyobb lehetett volna, ha nem annyira szégyellős.
Mennyin múlott, hogy a Manchester Unitedban folytasd 2008-ban?
Mindent megtárgyaltunk, készen volt az ötéves szerződés, de Sir Alex Ferguson arra kért, hogy várjak, mert új szabály lépett életbe Angliában. Ez ment két hétig, miközben a Villarreal új megállapodást ajánlott, én pedig elfogadtam. A feleségem is szívesebben maradt volna Spanyolországban. Arsene Wenger is megkérdezte, hogy mennék-e az Arsenalba, de addigra már a szavam adtam.
A pályafutásod a New York Cosmosban ért véget. Milyen volt a kaland?
Csodálatos. Harminchét éves voltam, és még nem jártam az Egyesült Államokban, aztán hirtelen New Yorkban találtam magam egy történelmi csapatban. Tökéletes befejezés.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júniusi számában.)
