Interjú Richard Edwards
Egyike vagy azon kevés futballistáknak, akik mind a négy osztályt megjárták. Melyik feljutás volt a legnehezebb?
Az, amikor a Premier League következett. Fel sem fogtam, mennyire gyors mindenki, és milyen sebesen jár a labda. Sok mindenre rádöbbentem. Kellett egy kis idő, hogy megszokjam, és voltak kétségeim magam felől. Fogytam is, amikor a Sunderland játékosa voltam, nem annyira az izgalmak miatt, hanem mert az edzés sokkal gyorsabb lett, a mérkőzések pedig intenzívebbek. Piszkosul kemény volt.
A Prestonban kezdted a pályafutásodat John Beck keze alatt. Hogyan láttad őt?
Gyakran kritizálták a stílusát, de a Preston már nem is lehetett volna mélyebben. Az angol futball legalsóbb osztályában szenvedett. Ekkor tizenhat éves voltam. Amikor tizenhét-tizennyolc lettem, feljutott. Gyerekkoromban azt mondtam volna, hogy a Celticben játszanék szívesen, de a Preston volt a helyi csapatom, kijártam a meccseire. Beck ragyogó edző volt, a táplálkozásra és statisztikákra vonatkozó ötleteivel messze megelőzte a korát. De tény, hogy a stílusa nem gyönyörködtetett szemet, és nem is volt könnyű végrehajtani mindent a műfüves pályán.
Milyen volt, amikor David Beckham megjelent kölcsönben?
Még akadémista voltam, amikor megjelent egy hónapra. Edzettünk együtt, de nem léphettem vele pályára felnőttmérkőzésen. Úgy emlékszem, az első meccsén betalált szögletből.
Te lettél a West Brom első egymillió fontos igazolása. Nagy nyomást jelentett?
Igen. Viszont az utolsó évben vagy az idő tájt elkezdtem fejlődni, és végül meghívtak az ír válogatottba is. Ez volt a legnagyobb álmom gyerekkoromban, az első számú célom volt, hogy egyszer válogatott legyek.
Igaz, hogy az angolok is szerették volna, ha válogatott leszel, mielőtt még az írek megkörnyékeztek volna?
Amint láttam, hogy Roy Houghton betalál Anglia ellen az 1988-as Európa-bajnokságon, mindjárt tudtam, hol a helyem. Írország előtte még nem szerepelt nagyobb tornán, úgyhogy onnantól kezdve csak oda vágytam. Én voltam az első a családban, aki Angliában született, mindenki más tiszta ír, és nagyon szorosan kötődtünk a prestoni ír közösséghez is. Ha kerestek az angol válogatottól, mindig nemet mondtam. Sokan nem örülnek, ha ezt hallják, de nem tudtam volna Angliát képviselni. Ma már az angol válogatottban is nagyon sokféle játékos szerepel, de akkor még nem ment volna.
Hogyan jött az ír felkérés?
Sam Allardyce-nak köszönhetően. Ő volt az ifiedzőm a Prestonban, és beszélt Mick McCarthyval, aki szövetségi kapitány lett. Ezt követően meghívtak az U21-es válogatottba. A szememet mindvégig az ír együttesen tartottam.
Olykor a játékvezetőktől is kaptál…
Graham Poll megnevettetett. A Sunderland otthon játszott, és az egyik döntése ellenem irányult. Nekirontottam, de ő csak nevetett és lenyugtatott. Amikor aztán mentünk le a pályáról, azt mondta, nagyon szeret a Stadium of Lightban meccset vezetni, mert tudja, hogy ő a második leggyűlöltebb ember. Az első pedig én vagyok.
Kikre emlékszel még a bírók közül?
Egy nap az edzőteremben készültem a Wigannál. Egyszer csak kivágódott az ajtó, és a kapusunk, Mike Pollitt rohant be rajta, kiabált, azt mondta, ezt látnom kell. Chris Foy velünk edzett hetente egyszer, mert a Wigan volt a helyi csapata. Az idény elején beszélt hozzánk, elmagyarázta az új szabályokat, és hogy mihez kell tartanunk magunkat, mik az alapvető kivánalmak velünk kapcsolatban. Pollitt azonban kiszúrta, hogy vadiúj cipője van. Mások a gyerekük nevét szokták ráíratni, vagy valami ehhez hasonlót, neki azonban ez állt rajta: Foy Boy (a foy egyik jelentése: kellemetlen fenékszag – a szerk.). Ilyet még nem láttunk!
Milyen emlékeid vannak a 2002-es világbajnokságról?
Amikor felnőttem, az volt a legnagyobb élményem, ha hallottam a himnuszt a válogatott mérkőzések előtt. Nem voltam nagyon ideges az első meccsünk előtt, de amikor megszólalt a himnusz, úgy vágott belém a felismerés, hogy egy világbajnokságon vagyok, mintha elütött volna a vonat. Kihagytam egy tizenegyest a legjobb tizenhat között Spanyolország ellen, emiatt összeomlottam, és vigasztalhatatlanul boldogtalan voltam, de amikor visszatekintettem erre a tornára a visszavonulásom után, már csodás volt. Talán az volt a legbüszkébb pillanatom, amikor ott álltam a himnusz alatt Kamerun ellen.
Számított az írek teljesítményében, hogy Roy Keane összeveszett Mick McCarthyval?
Nagyon szomorú eset volt. Keane nélkül az elődöntőig juthattunk volna, vele a fináléig is. Kiüthettük volna Spanyolországot a nyolcaddöntőben, a negyeddöntőben elbánhattunk volna Dél-Koreával, és a németekkel az elődöntőben. Lehet, hogy vannak, akik nevetnek ezen, de a csoportkörben hetven percen át lefociztuk Németországot. Ki tudja, mi lehetett volna. Nem féltünk senkitől.
Milyen érzés volt, hogy 2005-ben éppen csak nem jutottatok fel a BL-főtáblára az Evertonnal?
Nagyon nagy szívfájdalmam, hiányzott az az utolsó lépés a Villarreal ellen. Nagyon sokan voltak, akik úgy tartották, hogy a sorsolás eleve konspiráció ellenünk. A spanyol csapat végül az elődöntőig menetelt, ami mutatja, hogy nem volt könnyű dolgunk.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. februári számában.)
