Interjú Mark White
Kirúgtak a Garston Boys Clubból, miután az ellenfél szülei panaszt tettek. Hogyan emlékszel vissza erre az esetre?
Teljesen kétségbe estem, nagyon szerettem volna focizni a barátaimmal. Amikor megtudtam, hogy mit mondtak a szülők, nagyon fájt. Apám leültetett, és elmondta, hogy nem játszhatok, többet nem válogatnak be a csapatba. Nem értettem, és nagyon igazságtalannak tartottam. Megkérdezte, mi lenne, ha inkább hokiznék vagy netballoznék, de nem akartam, csak futballozni szerettem volna. Magam alatt voltam, nagyon sokat sírtam. Erre megígérte, hogy talál nekem egy lánycsapatot. De persze ilyesmi nem volt se Watfordban, se Gartsonban. Végül Pinnerben találtunk egyet, nagyjából negyven percre tőlünk autóval.
Tizenhét éves korodban az Egyesült Államokba költöztél, mert ott több volt a lehetőség. Mire emlékszel?
Nagyon nehéz döntés volt, de Angliában alig volt lehetőség, és az is messze állt a profi futballtól. Az Arsenallal hetente kétszer edzettünk este nyolc és tíz között, akkor használhattuk a létesítményeket, amikor a férfiak végeztek. Már eleve volt benne valami nem egészséges, mert tudtuk, hogy csak akkor jöhetünk, ha ők nincsenek a közelben. Nem kaptunk fizetést a munkánkért, sőt nekünk kellett fizetnünk. Tinédzserként kellett meghoznom a döntést, hogy elhagyom a hazámat. Igen kemény helyzet volt, mert nagyon közel álltam a családomhoz. Gyakran volt honvágyam, de a siker reményében végig kellett csinálnom.
Nem gondolod, hogy a Csavard be, mint Beckham című film a te történetedre épült?
De, egyértelműen. Ott is voltam benne, legalábbis az egyik gólom szerepelt benne. Nagyon hasonlít az én történetemre: a női főszereplő ösztöndíjjal Amerikába kerül, mert szeretne profi lenni, de a saját hazájában nem lehet az. Velem is ugyanez történt. Ma is rengeteg lány kérdezi tőlem, hogy elmenjen-e az Egyesült Államokba, mire vissza szoktam kérdezni, hogy miért, amikor Angliában is rengeteg lehetőség van. Amikor én távoztam, még nem volt, most azonban van profi ligánk, amelyik csodálatosan működik. Külföldi tehetségek is jönnek hozzánk, még az Egyesült Államokból is. Ez már önmagában is jelzi, hogy a miénk a világ legjobb női bajnoksága.
Nem volt nehéz, hogy rögtön a rivaldafénybe kerültél?
De, nagyon nehéz volt. Én voltam az új angol lány a városban, lőttem a gólokat, és a média figyelme felém fordult. Nagyon sokat kellett fejlődnöm, hogy ne érezzem magam idegenül a kamerák előtt, és képes legyek interjúkat adni. Nagyon utáltam, nem szerettem az újságírókkal beszélgetni, csak focizni akartam.
Olvastunk egy történetet, amely szerint ki akartak tüntetni egy díjjal, de ettől olyan ideges lettél, hogy elbújtál a mosdóban…
Egy bankett volt, négy csapat játékosai ültek kör alakú asztaloknál, körülbelül százan lehettek, én pedig tudtam, hogy kaptam egy díjat. Először az Év védője állt fel, és tartotta meg a beszédét. Össze-vissza vert a szívem. Úgy éreztem, esélyem sincs, hogy megszólaljak. Lefagytam. Mielőtt olvasták volna a nevem, elbújtam a mosdóba. Nem tudtam volna szólni az emberekhez, nem éreztem elég jól magam a bőrömben.
Mi változott meg az angol női labdarúgásban, mire huszonhat éves korodban visszatértél?
Több kicsi dolog változott. Már fizettek a játékosoknak, de ez még sehol sem volt a mai bérekhez képest. Annak is ára volt, hogy a válogatottat képviseljük. Többeknek szabadságot kellett kivenniük, hogy ott lehessenek egy meccsen. Részmunkaidős állásban kellett dolgozniuk, hogy a hazájukat szolgálják. A férfiak mezében léptünk pályára, és az edzőcuccaink általában nagyok voltak ránk. Nem olyan jó érzés ám úgy válogatott meccset játszani, hogy nem illik rád a mez. Mára azonban minden más lett. Jó érzés látni, mekkorát fejlődött a játék húsz év alatt.
A 2006–07-es idényben az Arsenal elvitte a négy legnagyobb trófeát. Látunk majd még ilyet angol csapattól?
Amikor az ember benne van egy ilyenben, annyira nem is értékeli nagyra. Kiváló játékosai voltak annak a csapatnak. Nem tudom, lesz-e még ilyen, nagy a verseny. Volt nem egy olyan csapat, amelyik már akkor tudta, hogy veszít ellenünk, amikor még pályára sem léptünk, mert mentálisan fölényben voltunk, és ismerték a történelmünket. Féltek tőlünk.
Ki kellett hagynod a 2007-es Bajnokok Ligája-finálét, mert az elődöntőben beintettél a közönségnek…
Örülök, hogy felhoztátok! Bröndbyben léptünk pályára, és a saját térfelünkön becsúsztam valakinek. Azt hittem, meglesz a labda, de inkább megkaptam a második sárgámat, és kiállítottak. Nagyon felidegesített, hogy a közönség ünnepelt, miközben vonultam le. Megrúgtam egy széket a kispadnál. Emiatt három mérkőzésre eltiltottak, így ki kellett hagynom az oda- és visszavágós döntőt. Az edzőnk, Vic Akers és az Arsenal elnöke, David Dein küldött egy bocsánatkérő levelet a nevemben az UEFA-nak, de ez sem segített. Elutaztam Svédországba az Umea elleni döntő első meccsére, aztán ott ültem a Boreham Wood stadionjának lelátóján a visszavágón, és majd szétvetett az ideg. Sosem vert még ennyire a szívem. Amikor lefújták, és összesítésben egy nullra nyertünk, átugrottam a kerítésen, és megöleltem a szurkolókat. Senki sem várta, hogy mi nyerjük meg azt a sorozatot.
Félénk voltál a pályán kívül, de félelmetes a pályán…
Abban a pillanatban, hogy átléptem a fehér vonalat, valami egészen mássá változtam át. A pályán kívül, a normális életben visszahúzódó vagyok.
Mit érzel, amikor azt hallod, hogy te vagy a legnagyobb angol női labdarúgó?
Jólesik. Amikor fiatal voltam, álmodni sem mertem volna róla, hogy egyszer így beszélnek majd rólam. Kezdettől fogva megvolt a tehetségem, nagyon sokat tettem azért, hogy olyan jó lehessek, amennyire csak lehet. Volt néhány sérülésem is, de minden egyes alkalommal, amikor visszatértem, igyekeztem bizonyítani, hogy a legjobb formámban vagyok, és az Arsenal, illetve a hazám segítségére lehetek.
Rekordot jelentő negyvenhat gólt szereztél a válogatottban. Lesz, aki megdönti?
Ellen White hatot ért el a legutóbbi világbajnokságon, úgyhogy ha egészséges marad, túlszárnyalhatja. Az Európa-bajnokságot Angliában rendezik jövőre, akkor utolérhet.
Szerinted hogyan boldogulnál a mostani WSL-ben?
Lehet, hogy ez kissé beképzelten hangzik, de ha most volnék a fénykoromban, ha nem is a legjobb lennék, de nagy név. Így, negyvenkét évesen két percet sem bírnék. Sokat fejlődött a játék sebessége, a taktikai és az erőnléti része is, de szerintem megállnám a helyem.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. márciusi számában.)
