Interjú Claire Bloomfield
Nem gondolta meg magát a visszavonulással kapcsolatban, miután Svédország megverte Angliát a harmadik helyért vívott mérkőzésen a világbajnokságon?
Mérges voltam, és ideges is, bizony. Az ember úgy megy ki a pályára, hogy nyerni akar. Akadt néhány pillanat, amikor azt mondtam, nem érhet így véget, és kínzó késztetést éreztem, hogy folytassam. Viszont amikor hazaértünk, bedagadt az egyik bokám, és szembesülnöm kellett a valósággal. Jó döntést hoztam, és boldog vagyok.
Nagy küzdelmet jelentett a sérülésekkel való bajlódás?
Azt hiszem, a hátammal volt a legtöbb problémám. Nagyon sok kezelést igényelt, megküzdöttem vele. Szükségem volt személyi fiziológusra, hogy egyáltalán menjen a dolog. Mentálisan is kiszipolyozott. Azt hiszem, ha csak a bajnokságban kellett volna pályára lépnem hetente egyszer, akkor minden jól ment volna, lett volna időm felépülni. Megfigyeltem, hogy egészen jól vagyok, amikor nem kell futballozni a válogatottban. De a probléma csak elharapódzott, ahogy egyre több mérkőzést játszottam.
Amikor bejelentette, hogy visszavonul, beismerte, hogy nem maradt ideje tájékoztatni a fejleményről testvérét, Emmát. Megbocsátott már?
Valóban nem volt túl boldog. Megkérdezte, hogy tényleg bejelentettem-e a visszavonulásom úgy, hogy nem szóltam neki. Csak mert kapja az üzeneteket, és úgy érzi magát, mint egy hülye. Megkértem, hogy ne haragudjon rám, de sok minden szakadt rám abban az időszakban. Nem tudom, megbocsátott-e már, valamivel ki kell engesztelnem, veszek neki valami parfümöt vagy sminket.
Szép emlékekkel tekint vissza a nyárra?
Igen, szép nyár volt, bár az aranyéremért mentünk. Szerintem most sem lenne meg. Jobb, ha nyíltan és őszintén beszélünk erről, utána pedig fejlődünk, javulunk. Izgalmas évek állnak előttünk, ott leszünk az olimpián 2020-ban, aztán mi rendezzük az Európa-bajnokságot 2021-ben. Itt a legfőbb alkalom, hogy elemezzük a Franciaországban történteket, és meghatározzuk, hogyan tovább. Izgalmas időszaka ez a női labdarúgásnak Angliában.
David Beckham is kilátogatott a Norvégia elleni negyeddöntőre.
Csodás pillanat volt. David Beckham besétált az öltözőnkbe az anyukájával és a lányával, majd megjelent Ian Wright is. Ott álltam kettejük között, és azon gondolkodtam, hogy mindjárt kezdődik a világbajnoki negyeddöntő, mégis mi folyik itt! Wright azt mondta, azért repült oda, mert tudja, hogy nyerni fogunk. A nagy világversenyeken hullámvasúton ül az ember, és azt hiszem, a látogatásuk jól kirángatott bennünket ebből az állapotból. Ezt követően mindenki feltette a fülhallgatót, és Jill Scott is megejtette a szokásos kis alvását. Ha megnézzük azt a mérkőzést, jól látszik, hogy tényleg lenyugodott mindenki.
Gondolta volna, hogy egyszer főállású labdarúgó lesz majd, miközben a polcokat töltötte fel a Sainsbury’s áruházban?
Mindig is tudtam, hogy tagja leszek az angol válogatottnak, de arra gondolni sem mertem, hogy esetleg profi válhat belőlem. Azt hittem, ez csak mellékállás lesz. Emlékszem, egyszer, tizennyolc éves koromban beszélgettünk is erről valakivel a Loughborough-nál, amikor azért kritizáltak, hogy a tanulást választottam. Megkérdeztem, tisztában van-e azzal, hogy sohasem válik belőle profi labdarúgó. Ezzel össze is törtem az álmait, emiatt a mai napig rosszul érzem magam. Azt fejtegettem, hogy muszáj tanulnunk, mert a labdarúgásból nem fogunk megélni. Akkoriban így ment ez, azóta viszont hatalmas utat tettünk meg. Szinte ijesztő, milyen gyorsan fejlődik ez a sportág.
Ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik megváltoztatta a női labdarúgás arculatát. Büszke rá?
Azok az igazi úttörők, akik még főállás mellett futballoztak előttem egy-két generációval. Ilyen értelemben nem érzem magam úttörőnek, de úgy érzem, a lehető legjobb pillanatban lettem részese a sportnak. Azoknak a nőknek, akik előbbre vitték a labdarúgást, más munkájuk is volt, miközben a válogatottban játszottak. A mi helyzetünk könnyű, aláírunk egy szerződést, profik lettünk, ők viszont szenvedélyből, szerelemből futballoztak. Szerintem ma is mindegynek kellene lennie, hogy kapunk-e pénzt, vagy sem, mert akkora megtiszteltetés címeres mezben szerepelni. Az előttünk járók viszont, akik rendes nyolcórás állásban dolgoztak, inspirálták a mi játékunkat is.
Még mindig Laura Bassett segít észben tartani a napirendjét?
Harminckét éves vagyok, felnőttem, és vettem egy naptárat a nyáron. Őszintén szólva sohasem tudtam, ki ellen játszottunk, és mikor. Laura Bassett, a legjobb barátom és csapattársam jelezte, hogy szükségem lenne egy naptárra. Nem igazán készültem a mérkőzésekre. Láthattad a világ összes videoelemzését, de csak akkor nézhetsz az ellenfél szemébe, amikor ott vagy a pályán. Ott derül ki, hogy fáradtak-e, mennyire jók, mik a gyengeségeik. Igyekeztem ezt felmérni az első öt-tíz percben. Ha nem játszottam, akkor is így figyeltem a meccset. Még a világbajnokságon is előfordult, hogy az edzők megkérdezték, nem akarok-e videózni. Azt válaszoltam, hogy megnézem az első hatvan-hetven percet élőben, és az elég lesz, hogy kiismerjem a gyengeségeiket és az erényeiket.
Rendszeresen szerepel a tévében és a rádióban. Van olyan egyáltalán, hogy nem csörög a telefonja?
Tényleg kaptam már néhányszor lehetőséget, de ezt inkább annak tudom be, hogy milyen jól teljesített a csapat, és milyen jól teljesítettünk egyénileg is. Úgyhogy ez inkább a csapatnak szóló elismerés, és annak, hogy mekkora utat tett meg a női labdarúgás az elmúlt húsz évben. Nagyobbat, mint én egyénileg.
Igaz, hogy futócipőre cserélte a stoplist?
Beneveztem egy félmaratonira, de a folyamatos futás kinyírja a térdem és a bokám. Nem is sejtettem, hogy ilyen terhelést jelent majd.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. novemberi lapszámában.)
