Interjú Ian Murtagh
Játszottál néhány nagy angol klubban, valamint a Real Madridban is. Hogyan tudnád három szóban összefoglalni a pályafutásodat?
Azt mondanám, hogy becsületes és szenvedélyes voltam, de a legerősebben mégis az kiabál bennem, hogy beteljesületlen.
Még ma is zavar ez a beteljesületlenség?
Igen, nagyon, méghozzá azért, mert a pályafutásom teljesen másképp alakulhatott volna, ha nincs az a rengeteg sérülés. Néha megnézem a statisztikáimat, és összevetem őket velem egykorú játékosokéival, akik több mint ötszáz alkalommal léptek pályára. Visszatekintve sok minden az én hibám volt, mert sohasem adtam meg a kellő időt a teljes felépüléshez.
Saját magad hibáztatod?
Igen, bizonyos tekintetben mindenképp. Amikor az ember épp nincs a csapatban, azt kérdezgeti magától, vajon mit gondol az edző. És mit gondolnak a szurkolók? Lehet, hogy arra gondolnak, talán nem akarok pályára lépni, mert túl puha vagyok? Az embert azonnal visszavinné az ösztöne a pályára, de a legtöbb esetben ez túl korán történik meg. Fontos hallgatni a szakemberekre is. Ha azt mondják, hogy egy hónap, el kell fogadni a véleményüket.
Amikor épp nem voltál sérült, volt néhány lenyűgöző pillanatod Leedsben. Élvezted azokat az időket?
A Leedsben kezdtem a pályafutásomat, és ezzel a klubbal tudok a leginkább azonosulni. Mindegyik iránt gyengéd érzelmeket ápolok, de ez az időszak egészen különleges volt. Nagyon szépen teljesítettünk az UEFA-kupában és a Bajnokok Ligájában is, volt egy időszak, amikor a bajnoki címért voltunk harcban.
Az a csapat szemmel láthatóan nagy dolgokra volt hivatott, de végül a klub tönkrement anyagilag…
Tizennyolc-tizenkilenc-húsz éves fiatalok léptek pályára hétről hétre, úgyhogy bele volt kódolva a fejlődés. Egész sokan voltunk válogatottak is, rajtam kívül még Gary Kelly, Ian Harte és Harry Kewell. És nemcsak a hazai nevelésben bízhatunk: Rio Ferdinand, Robbie Keane, Michael Bridges, Dominic Matteo és Robbie Fowler is megérkezett a csapathoz. Bridges még szerencsétlenebb volt a sérüléseket tekintve, mint én. A Sunderlandből érkezett, és húsz gólt szerzett a bemutatkozó idényében. Meggyőződésem, hogy amennyiben nem sérül meg, ő vezette volna az angol támadásokat a 2002-es világbajnokságon. Emlékszem egy UEFA-kupa-összecsapásra a Lokomotiv Moszkva ellen, és a mai napig úgy gondolom, hogy a legjobb teljesítményt nyújtotta, amit egész életemben egy kilences játékostól láttam. Egyedül volt elöl, tartotta a labdát, játékba hozott másokat, futott, felvette a harcot a védőkkel, és gólt is szerzett.
Robson 2003-ban vitt el a Newcastle-ba. Igaz, hogy szerettél volna maradni a Leedsben?
A Leeds az előző nyáron eladta Rio Ferdinandot a Manchester Unitednak, majd David O’Leary is távozott, és Terry Venables vette át az irányítást. Fantasztikus edző volt, rengeteget tanultam tőle, viszont némi bizonytalanság ütötte fel a fejét a csapat környéken. Vérzett a szívem, amikor azt mondták, hogy mennem kell, de a klubnak szüksége volt a pénzre, így nem volt más választás. Nagyon élveztem a Robson alatt töltött időszakot, és igazán szép futballt játszottunk a Newcastle-nál, de nem az én döntésem volt, hogy otthagyom a Leedset.
Egy évvel később a Real Madrid játékosa lettél, de egy teljes idényt ki kellett hagynod sérülés miatt. Amikor végre bemutatkozhattál, rögtön lőttél egy öngólt, és ki is állítottak. Hogyan lehet feldolgozni egy ilyen rémálmot?
Nyilván nem jött rosszul, hogy megnyertük azt a mérkőzést! De komolyra fordítva a szót, mentálisan megerősödtem abban az évben, amikor nem léphettem pályára. Igaz, hogy a mérkőzés nem a tervek szerint alakult, de csodálatos érzés volt, hogy újra a pályán lehetek. Voltak sötét pillanatok, amikor igyekeztem visszanyerni a formám. Manapság már nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a mentális felépülésre is, de tizenöt évvel ezelőtt még nem igazán beszélt az ilyesmiről senki, nem is nagyon tudták, mi az. A depresszió tabu volt, mert a gyengeség jeleként hatott. Nem mondom, hogy depressziós voltam, igaz, akadtak kemény időszakok, de alapvetően pozitív ember vagyok. Azt mantráztam magamban, hogy túl leszek rajta.
Hogyan tekintesz a Madridban töltött időszakodra? Nem volt akkora katasztrófa, mint ahogy gyakran mondják?
Egyértelműen nem. Lehet, hogy nem ez volt a legnagyobb sportsiker, de személyesen nagy elismerést jelentett. Természetesen örülnék, ha több meccset játszhattam volna, de a világ legnagyobb klubja adott nekem munkát, olyan társak mellett, mint Ronaldo, Roberto Carlos, David Beckham és Míchel Salgado. Hatalmas sztárok voltak, mégis szerény emberek.
A Madridból a Middlesbrough-ba vezetett az utad kölcsönbe. Sokan úgy tekintenek rá, hogy visszalépés volt, te azonban nem így gondolod.
Nem, életem nagy vágya teljesült. Apámmal az Ayresome Parkba jártunk ki meccsekre, és nagy álmom volt, hogy egyszer magamra húzhatom a Boro mezét. Viszont nem lett volna szabad aláírnom a szerződést, egy év kölcsön után vissza kellett volna mennem a Real Madridba. A spanyolok sohasem nyomtak abba az irányba, hogy találjak magamnak új klubot. Nagyon tetszett a Boro, de az egyik legnagyobb bánatom, hogy 2008-ban otthagytam a Realt.
Te szerezted a Tottenham győztes gólját a 2008-as Ligakupa-döntőben. Ez volt pályafutásod csúcsa?
Egyértelműen. Nem volt díjnyertes gól, de nekem az egész világot jelentette azok után, amiken átmentem. Még a Real Madrid elnöke, Florentino Pérez is küldött egy sms-t, hogy mennyire örül. Szép gesztus.
Először 1999-ben léptél pályára az angol válogatottban, utoljára pedig 2008-ban, de csupán nyolcszor játszhattál a nemzeti csapatban.
Miután bemutatkoztam Bulgária ellen, mindenki azt mondogatta, hogy nagy idők várnak rám az angol együttesben. Ne szépítsük, erről nincs mit beszélni, ismét az a szó jut eszembe, hogy ez a lehetőség beteljesületlen. Amikor valaki egyszer meghívást kap, szeretné, ha lenne még száz, de nálam ez nem működött.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. márciusi számában.)
