Interjú Yoeri van den Busken
Hogyan emlékszel arra a napra, amikor a Wolves játékosa lettél?
Graham Taylor azután lett 1994-ben a Wolverhampton menedzsere, hogy befejezte a munkát az angol válogatott élén. Nagy igazolás voltam neki. Az év december 5-én érkeztem meg a csapatba, másnap Taylor úgy mutatott be a többieknek, hogy én leszek a vezér. Nem kaptam levegőt, de képes voltam kezelni a nyomást. A Feyenoordból érkeztem, ahol nagyon sokat fejlődtem. Aki megtanul helytállni a De Kuipban, az mindent tud kezelni.
Melyik volt az első mérkőzésed?
Otthon játszottunk a Notts County ellen, és tizenhét meccs után először nem kapott gólt a Wolverhampton. Egy nulla lett a vége, és ezzel feljöttünk a második helyre. Minden tökéletesen alakult. Ott álltam harminckét évesen a futballbolond Angliában, még a csapatkapitány is én voltam. A családom is ott ült a lelátón. A mezünk narancsszínű volt, és a nevem rímelt a klubéra!
Van kedvenc találkozód az angol csapatnál töltött időszakodból?
Az, amikor három gólt szereztem a Port Vale otthonában. Nem emlékszem a pontos dátumra, de mivel van már közösségi média, minden évfordulón újra kapom, hogy „Mesterhármas!”. Ha jobban megnézzük a felvételeket, látszik, hogy a pálya szinte fel volt szántva. Két gólom szögletből esett, az egyik bal lábbal, a másik fejesből. A harmadik tizenegyesből született. Azt hiszem, egyedül a legendás Billy Wright szerzett mesterhármast védőként a Wolverhampton csapatában, úgyhogy ez nem akármilyen teljesítmény. Mérföldkő a klub életében. Az a meccs nagyot dobott a népszerűségemen.
Aztán jött a sérülés?
Graham Taylor kiadta a parancsot, fel kell jutnunk a Premier League-be, és minden a terv szerint haladt egészen márciusig, amikor is elszakadt a keresztszalag a jobb térdemben. Borzalmas volt. Ritkán sírok, de akkor folytak a könnyeim. Még az öltözőből felhívtam az apámat, aki aznap éjjel Angliába utazott. Másnap Rotterdamba repültünk, hogy megműtsenek. Az évek során megtanultam, hogyan kell gyorsan túllenni egy adott sérülésen, ezért azt reméltem, a rájátszásra visszatérhetek. Sajnos nem így lett. Mentálisan az volt a legdurvább sérülésem. A legjobb időszakomat éltem, otthon éreztem magam a klubomnál, arra készültünk, hogy nyerünk is valamit. Így visszatekintve hatalmas fiaskó volt.
Milyen volt, amikor visszatértél a csapatba?
A Wolves nem jutott fel, Taylornak távoznia kellett, és ami gyakran megesik Angliában, az új menedzser hozta magával a saját játékosait. Miután felépültem, pályára léptem néhányszor Mark McGhee irányítása alatt, de hol bekerültem a csapatba, hol nem. Korábban csak kezdő lehettem, most meg minden pénteken azért kellett izgulnom, hogy pályára lépek-e, vagy sem. Nagyon nehezen fogadtam el ezt a helyzetet. Viszont azt is el kell ismernem, hogy sohasem tért vissza a régi formám. Igen, még lehúztam három idényt egy lábon Hollandiában, ott működött, de Angliában nem megy az ilyesmi.
Mennyire volt frusztráló, hogy nem sikerült kipróbálnod a Premier League-et, amíg Angliában játszottál?
Akármilyen interjút olvasol el, amelyet az adott kor menedzserei adtak, mindegyik arról beszélt, hogy a távollétem miatt nem sikerült feljutnia a Wolvesnak. Viszonylag rövid idő alatt is sikerült elismerésre szert tennem. Erre nagyon büszke vagyok. Ha nincs az a sérülés, szerintem lett volna még bennem néhány idény a szigetországban. Nem szoktam azzal foglalkozni, hogy mi lett volna, ha…, de itt most bennem van, hogy miért éppen én. Még évekig rágódtam rajta.
Ma is örülsz annak, hogy aláírtál a Wolveshoz?
Leszámítva a sérülést, ki nem hagytam volna ezt a kalandot semmi pénzért. Olykor-olykor visszalátogatok, kirándulok egyet a városban. Abban a hotelban szoktam megszállni, amelyik három évig volt az otthonom. Ott eszem, ahol korábban is. A stadionban még mindig ott van az az ember, aki a postát kezelte. Most nyolcvanöt éves, de a klub megbecsüli az ilyen figurákat, el nem küldenék.
Felismernek még?
Mindenki örül nekem, amikor meglátnak, úgy köszönnek: „Helló, Farkasember!”. Kinyitják nekem a múzeumot, örömmel mutatnak be idegeneknek. A mérkőzés alatt a klubigazgatói páholyba ültetnek, nem a lelátóra. Néha meg kell csípnem magam, mert amikor végigsétálok a hírességek képeivel kirakott folyosón, én is ott vagyok köztük. Ettől mindig lúdbőrös leszek. Lehet, hogy vannak, akik szerint túlzok, de én ide tényleg mindig hazajövök.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. szeptemberi lapszámában.)
