Interjú Matt Barker
Mindkét szülője komolyan sportolt. Egyértelmű volt, hogy a nyomdokaikba lép?
Apám a Sandhurst nehézsúlyú bokszolója volt, és rögbizett is. A nővérem úszott és teniszezett a jamaicai csapatban, úgyhogy tényleg sportos családban nőttem fel. Mégsem gondoltam erre hivatásként, amíg át nem költöztem Angliába. Apám diplomáciai kiküldetésben dolgozott, és úgy terveztük, hogy négy esztendőt maradunk. Tizenhárom évesen érkeztem, és amikor tizenhét éves koromban úgy volt, hogy hazamegyek, illetve egészen pontosan ösztöndíjjal az Egyesült Államokba, a Watford megkérdezte, nem szerződnék-e velük. Ekkor gondoltam először arra, hogy profi labdarúgó is lehetek.
Mennyire emlékszik első watfordos meccsére az Oldham ellen 1981-ben?
A legelső mérkőzésemet a tartalékcsapatban játszottam, miközben az első csapat vendégségbe látogatott a Newcastle otthonába az idény első hétvégéjén. Mi a Swindon ellen léptünk pályára. Rögtön néhány perc után betaláltam. Luther Blissettet kiállították Newcastle-ben, úgyhogy Graham Taylor a kispadra ültetett az Oldham ellen. Az utolsó tizenöt percre álltam be. Blissett visszatérhetett a következő meccsen, ami a Chelsea ellen várt ránk, és gondoltam, megyek vissza a tartalékba. Taylor viszont mindkettőnket benevezett arra a mérkőzésre. Az volt az első teljes találkozóm, rögtön bedobtak a mély vízbe, de nyertünk is három egyre. Kicsit szürreális érzés volt, de Graham Taylor nagyon hitt a fiatalokban.
Milyen volt vele a munka?
Korszerűen gondolkodott a táplálkozásról és a csapatszervezésről is. Olyan volt, mint egy iskolaigazgató, féltünk is tőle, de nagyon szerettük, mert jöttek az eredmények, és mindig mellettünk állt.
Milyen volt, amikor Elton John töltötte be az elnöki tisztet?
Minden egyes mérkőzésen jelen volt, és mindig előttünk érkezett meg az öltözőbe. Az új idény kezdete előtt minden alkalommal ellátogattunk a házába. Velünk utazott a buszon, ha idegenben játszottunk. Kiváló elnök volt.
Hogyan emlékszik vissza az angol válogatottban betöltött szerepére?
Az a helyzet, hogy 1983-ban léptem először pályára a válogatottban, amikor az angol futball az elkötelezettségről és az agresszióról szólt, de a technika nem kapott szerepet. Vegyük csak Glenn Hoddle-t: minden más válogatott köré épült volna fel. De akkoriban a technikás játékosokat nem nagyon becsülték, mert minden a harcról szólt, és arról, hogy vissza kell rúgni. Glenn Hoddle technikai értelemben minden idők legtehetségesebb angol futballistája, mégsem becsülték, mert az angol foci nem erről szólt akkoriban.
Nem volt furcsa, hogy Bobby Robson és Terry Butcher állandóan a háborúról vagy a birodalom nagy napjairól beszélgettek?
Ez amolyan tipikus angol dolog, és Bobby Robson az angol bulldog legékesebb példája volt. Az én hozzáállásom úgy szólt, hogy adjunk bele száz százalékot, bárkinek a mezében játszunk is. Stuart Pearce, aki átment volna a falon is a hazájáért, sosem vallaná be, de ha hetvenkilencedszer is pályára léphetett volna a válogatottban, de valami véletlen folytán a franciáknál Anglia ellen, akkor is száz százalékot adott volna bele.
A Liverpoolba 1987-ben igazolt, a csapat éppen nagy átalakuláson ment át. Kenny Dalglish inkább edző volt már, mint játékos, Ian Rush Olaszországba távozott. Nehéz lehetett pótolni őket.
Nem volt olyan nagy az átalakulás. Nem sokkal korábban egymás után háromszor nyert bajnoki címet a Liverpool, utána pedig második lett az Everton mögött. Rögtön ezután kerültem oda. Még mindig ez volt Anglia legjobb csapata. Kicsit másként mutatott, de még mindig mi voltunk az esélyesek a bajnoki címre. Előnyömre vált, hogy akkor már hatéves gyakorlatom volt az élvonalban. Ma már az megy, hogy egy fiatal játszik néhány hónapot valahol, és rögtön ötvenmillió fontot ér. Nagy terhet raknak a vállukra, miközben még nincs meg a tapasztalatuk. Én akkor már válogatott voltam, egyben rutinos labdarúgó.
Alábecsülték Dalglish-t mint edzőt?
Kenny Dalglish pontosan tudta, hogy a Liverpoolnál nincsenek edzések. Az volt a legnagyobb erénye, hogy tudta, kire van szüksége, és ki illik bele a csapatba. Pedig ezt még maguk a játékosok sem tudták. Az, ahogyan a Liverpoolnál ment a játék, szöges ellentéte volt annak, amit a Watfordnál tanultam. Akkor mégis hogyan illettem bele ebbe a keretbe? Tudták, hogy képes vagyok alkalmazkodni. Felmérték az intelligenciánkat, a személyiségünket, mindent figyelembe vettek, nemcsak a játéktudásunkat. Bármennyire is furcsa volt, de rögtön összeillettünk, a klub nagyon kitalálta ezt az egészet.
Érezhető volt 1989–90-ben, amikor a csapat legutóbbi bajnoki címét nyerte, hogy egy korszak véget ér?
Ekkor alakult át a keret, és nem 1987-ben, amikor a tagja lettem. A Liverpool mindig egy-két játékost vásárolt, majd egyszer csak hirtelen ötöthatot. A Manchester United és még néhány másik klub hirtelen nagyobbra nőtt.
Sajnálja, hogy nem próbálta ki magát külföldön?
Lett volna lehetőségem, hogy a Marseille vagy a Roma játékosa a legyek, de 1992-ben, huszonnyolc éves koromban elszakadt az achillesem, és tudtam, hogy már sosem leszek a régi. Örülök, hogy maradhattam a Liverpoolban. Nem sajnálok semmit.
Az összes trófea közül melyik jelenti a legtöbbet?
A két First Divisionbajnoki cím. Mindig is a bajnokság volt a legfontosabb. El voltunk tiltva a nemzetközi szerepléstől, úgyhogy Európában nem próbálhattam ki magam. Nézzük, ki nyerte akkoriban a BEK-et: a Steaua Bukarest és a Crvena zvezda. Egyből az jut eszembe, nyerhettünk volna még egy-két trófeát. De úgyis minden a bajnoki címről szól. BEK-et szerencsével is lehetett nyerni, bajnokságot nem.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. decemberi lapszámában.)
