Interjú Mark White
Leginkább arról ismernek, hogy kulcsjátékosa voltál az ezredforduló környéki ikonikus Leedsnek. Szerinted mennyire volt jó az a csapat?
Ó, hihetetlen volt. Javarészt olyan srácok alkották, akik akkor kerültek ki az akadémiáról, harapni akartak, hozni a legjobbat, amit csak lehet. Rajtuk kívül ott volt még Olivier Dacourt – kőkemény a középpályán –, és Mark Viduka is csatlakozott a csapathoz. Csodás érzés volt bemenni mindennap, fantasztikus egység uralkodott, és ez a meccseken is megmutatkozott, különösen, amikor a Chelsea, az Arsenal és a Manchester United ellen szerepeltünk.
Három egymást követő idényben is gólt szereztél az Arsenal ellen a Highburyben, valamint a 2002–03-as bajnokságban első helyhez segítetted a Manchester Unitedot, egy szabadrúgásból kivitelezett gyönyörű csavarással…
Valóban így volt. David Seamannek volt is néhány kedves szava hozzám a harmadik meccs után. Odajött hozzám, és megkérdezte: „Vége lesz egyszer annak, hogy k…vára mindig gólt lősz nekem?”. Nagyon szerettem a Highburyt, a pálya olyan volt, mint valami padlószőnyeg, a szurkolók pedig ott ültek fölötted. Azon a harmadik mérkőzésen, amikor megfosztottuk az Arsenalt a bajnoki címtől, mindent megtettünk volna, hogy ne a Manchester United legyen az aranyérmes, de nekünk is kellett a pont, hogy ne essünk ki.
Néhány idénnyel korábban a Leeds a Bajnokok Ligájában is indult. Hogyan emlékszel azokra a napokra?
A 2000–01-es második csoportkört reggel 11-kor sorsolták, és az egyik halálnégyesből (Barcelona, Milan, Besiktas) a másikba csöppentünk, ahol várt ránk a Real Madrid, a Lazio és az Anderlecht. Az első fordulóban csodálatos volt a Barcelona ellen. Ahogy megyünk le a pályára, van egy kápolna a jobb oldalon. Mind beugrottunk oda, hogy elmondjunk egy imát, de valószínűleg nem működött, mert négy nullra kikaptunk! Gyorsan átgondoltunk mindent. Rájöttünk, ha túlzottan tiszteljük a Barcelonát vagy bármely más ellenfelet, akkor hamar vége lesz a bulinak. Onnantól kezdve nagyon szépen mentünk előre.
Akkoriban az a pletyka járta, hogy a Barcelona vagy a Milan játékosa is lehetsz. Valóban közel voltál hozzá, vagy ezt csak úgy írta a bulvársajtó?
Manapság, ha valamiről írnak az újságok, az csak pletyka. Akkor azonban valóban szólt az ügynököm, hogy van egy olasz csapat, amelyik érdeklődik irántam. Nagyon hízelgő volt, de jól éreztem magam a Leedsben. Tizenöt éves koromban kerültem oda, sosem gondoltam arra, hogy távoznék.
Amikor végül is 2004-ben otthagytad a Leedset, váratlan döntést hoztál, és a Levante játékosa lettél. Hogy történt?
Eszem ágában sem volt elhagyni a csapatot. Volt még néhány év a szerződésemből. Marbellában tartózkodtam éppen, amikor felhívott az ügynököm, és megkérdezte, mit szólnék, ha Spanyolországban folytatnám. Nem igazán érdekelt a dolog, kérdeztem, kiről van szó. Azt válaszolta, a Levantéról, mire visszakérdeztem, hogy az meg mi. Mindenki ismeri a Valenciát, de a Levantéról kevesen hallottak, pedig ugyanabban a városban játszanak. Az ügynököm azt javasolta, legalább menjünk el, nézzük meg. Szemügyre vettem a stadiont, találkoztam az elnökkel, voltam az edzőpályán, ami nagyon jól nézett ki. Gyönyörű hely. A Leeds anyagi gondokkal küzdött, nagyjából százmillió fontnyi tartozást halmozott fel, és úgy látták, jobb lesz néhány játékost lehúzni a fizetési listáról. Kevin Blackwell volt a menedzser, és megvásárolt egy másik balhátvédet, hogy leváltson. Már sokkal jobban voltam, de azt mondta, nem számít rám. Úgy voltam vele, hogy én vagyok a legjobb azon a poszton. Közölte velem, hogy nem kapok lehetőséget, és így valószínűleg ír válogatott sem lehetek. Megértem, hogy gondot okoz a fizetés, de kezelhette volna a dolgot egy kicsit jobban is.
Roy Keane hívott vissza Angliába, amikor a Sunderland vezetőedzője volt. Milyen a viszonyod vele?
Három idényt töltöttem a Levantéban, utána pedig egyetlen esztendőre aláírtam a Sunderlandbe. Nem sok játéklehetőséget kaptam, de nem ez volt az egyetlen gond. Játékosként tiszteltem Keane-t, de edzőként csinálhatta volna másképp is. Amikor együtt voltunk az ír válogatottban, néha megittunk valamit. Egy este visszamentünk a szállodába, a következő szombaton a Leeds a Manchester United ellen lépett pályára. Keane odafordult hozzám, és azt mondta: „Elsőrangú ember vagy, de a hétvégén szétb…om a fejed!”. Gyorsan kijózanodtam, és elmentem aludni. Ezzel együtt szeretem őt, és nagyon tisztelem.
Hogyan élték meg a többiek, amikor Keane otthagyta a 2002-es ír vébécsapatot?
Először is, csodás volt az utazás Írországból Tokióba, majd Saipan kis szigetére. Megértem Mick McCarthy és Keane álláspontját. McCarthy megnézte az edzőpályát, de ott három-négy héten át sem vágták le a füvet. Ez nem az ő hibája. Az összes felszerelésünk eltűnt az átszálláskor, erről sem tehetett. Később bántotta, hogy mindez kiszivárgott a sajtóba. Összehívott egy megbeszélést, ezt követően pedig Keane úgy döntött, hogy hazamegy. Mindkettejüket nagyon tisztelem, McCarthy adta meg az esélyt, hogy bizonyítsak az ír válogatottban. Idegesítő helyzet volt. Tudtam, hogy a szövetségi kapitány nem hibás, de megértettem Keane problémáját is. Ő volt a vezérünk, a cséká, és elvárta volna, hogy meglegyenek a körülmények.
Előfordult olyan, hogy valaki megpróbálta elvenni tőled a lehetőséget, amikor szabadrúgáshoz jutott a csapatod?
Nagyon gyakran. A legtöbbjüknek azt mondtam, szó sem lehet róla. Gyerekkoromban nagyon sokat néztem Roberto Carlost, és arra gondoltam, micsoda balhátvéd! Hogy lehet ennyire jó a szabadrúgása? Beckham is elképesztő volt. Kíváncsi volnék a statisztikákra, hogy ők vajon mennyit vállaltak hozzám képest. Szerintem a csúcs közelében járok. Úgy értem, elképzelhető, hogy Beckham kétszázat lőtt, és bement húsz, én meg mondjuk hetvenet, amiből született tizenöt gól. Ugyanígy, John Terry szerezte hátvédként a legtöbb gólt a Premier League-ben, de nagyjából kétszázötven mérkőzéssel előttem jár, viszont mindössze tizenhárom góllal előz!
A szabadrúgásaid is szerepet játszottak abban, hogy Brian McDermott a Readingbe vitt?
Igen. Az átigazolási időszak utolsó napja volt, és Gylfi Sigurdsson otthagyta a csapatot. McDermott olyasvalakit keresett, aki képes szabadrúgást lőni. Végül hetvenezer fontért szereztek meg, és nagyon élveztem. Remek klub szép helyen, és kétszer is beválogattak a Championship legjobbjai közé. És ugye, feljutottunk!
Volt rá esély, hogy esetleg visszamenj a Leedsbe?
Miután otthagytam a Sunderlandet 2008-ban, szabadon mehettem volna bárhová. A Leeds vezetőedzője Gary McAllister volt, és nagy örömmel vitt volna, de ehhez el kellett volna adnia néhány másik embert. Végül az egészből nem lett semmi. A Blackpoolba kerültem egy idényre, Simon Grayson irányította a csapatot, majd a Carlisle játékosa lettem. Az utóbbit nagyon szerettem, balhátvéd voltam, de tizennyolc gólt szereztem egy idényben!
A Bournemouth-ban fejezted be a pályafutásod. Hol helyeznéd el Eddie Howe-ot az edzők rangsorában, akikkel dolgoztál?
Hihetetlen, mennyire odafigyelt a részletekre. Az egyik legjobb szakember volt, akivel valaha összehozott a sors. Reggel héttől este hatig ott volt az edzőpályán. Ő szerezte meg a Coventryből Callum Wilsont néhány millióért, ami akkor rengeteg pénz volt, de nézzük csak meg, mire vitte Wilson azóta. Nagy volt az összetartás Howe idején, akkor jöttünk össze Simon Francisszel, Steve Cookkal és Charlie Danielsszel, és nagyon izgalmas futballt játszottunk. Az utolsó idényemben a legutolsó mérkőzésen halásztuk el a Championship bajnoki címét a Watford elől. Lett volna lehetőségem folytatni, de a csúcson akartam abbahagyni.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. novemberi számában.)
