Interjú Sean Cole
Fiatalon kapcsolatba kerültél a szerencsejátékokkal, az alkohollal és a droggal. Hogyan sikerült kijönnöd ezekből?
Nehéz időket éltem meg tinédzserként. Tizenhat éves koromig hanyagoltam a futballt, az időmet az utcán töltöttem, és gyakran keveredtem bajba. Aztán apám elvitt egy gyülekezetbe. Az életemet Jézus Krisztusnak szenteltem, és onnantól kezdve új ember született bennem. Újra elkezdtem focizni, visszamentem az iskolába, és jó ember lettem. Keresztényként kezdtem élni az életem. Ha akkor és ott nem változom meg, nem lehetett volna belőlem labdarúgó, így még inkább hálás vagyok.
Nem féltél, hogy elszalasztottad a lehetőséget?
Tudtam, hogy tehetséges vagyok, mégis azt gondoltam, hogy vége, nincs esély, hogy profi labdarúgó legyek. Elkéstem. Amikor újrakezdtem, már azt éreztem, hogy van egy kicsi esélyem, de ha valaki azt mondta volna, hogy a Premier League játékosa leszek, kinevettem volna. Még húszévesen sem gondoltam volna, hogy lehetséges, mert nagyon kemény bajnokság. Életem legnagyobb sikere, hogy mégis tíz évet töltöttem Angliában, az álmom vált valóra.
Hogyan kerültél a West Bromba?
A Ferencváros játékosa voltam, és a 2003–04-es idényben megnyertük a bajnokságot. Még csak huszonnégy éves voltam, de már a válogatott csapatkapitánya. Kaptam néhány ajánlatot külföldi kluboktól, de amikor megtudtam, hogy a West Brom érdeklődik irántam, és lehetőségem van Angliában folytatni, egy percet sem gondolkodtam. Tudtam, hogy nehéz lesz a bennmaradás, mert a csapat éppen csak feljutott, de bíztam a képességeimben.
Milyennek látod az angol labdarúgást?
A stadionok és a szurkolók egészen különlegesek. A tempó kicsit kemény volt, mivel a magyar bajnokságból érkeztem, és az nem a legerősebb. Ha eltelt tizenöt perc egy mérkőzésből, azt kérdeztem, mennyi van még hátra a félidőből. Az első idény elképesztően kemény volt fizikai értelemben.
Emlékszel a West Brom nagy megmenekülésére? Ez volt az első olyan csapat, amely karácsonykor kiesésre állt, végül mégis bennmaradt.
Óriási élmény volt. Végig biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, még akkor is, amikor az utolsó helyen állva indultunk az utolsó mérkőzésre a Portsmouth ellen. Nem tudom, miért, de tudtam, hogy sikerülni fog. Az első félidőben eltört a kezem, mert a kapus rálépett. Nagyon fájt, de folytatni akartam. Amikor vezettünk kettő nullra, várni kezdtük a híreket a többi eredményről. A szurkolók rádiót hallgattak, igyekeztek megtudni, hogy áll a tabella.
Végül sikerült a bennmaradás 2005-ben, de a klub nem tudott erre építeni, és a következő idény végén kiesett. Szerinted miért?
Mindenki a „második idény-szindrómáról” beszél. Amikor egy csapat feljut a Premier League-be, egy éven át pezseg, és extra motiváció dolgozik benne. A következő évad sorsdöntő, mert minden visszaáll az eredeti szintre, és ez gyakran nem elég ahhoz, hogy egy csapat talpon maradjon. Velünk is ez történt, pedig még a második esztendőt is jól kezdtük, de aztán folyamatosan kikaptunk.
Miért mentél el a Fulhambe, miután a West Brom visszajutott az élvonalba?
Miután visszakerültünk, leültem beszélgetni a menedzserrel, Tony Mowbrayjel, mert kihagyott néhány mérkőzésről. Megkérdeztem, hogy miért, és azt válaszolta, szerinte mások jobban teljesítenek, mint én. Csak az érdekelt, hogy játéklehetőséget kapjak, és a Fulhamben Roy Hodgson valóban engem akart.
Első két idényedben a Fulham a hetedik lett a Premier League-ben, majd Európa-liga-döntőt játszott. Mi volt a siker kulcsa?
A kiváló játékosok és a kiváló edző. Hodgson megtanított, hogyan álljam meg a helyem minden egyes poszton, rengeteg taktikai megbeszélést tartottunk. Kiválóan teljesítettünk a Craven Cottage-on, szinte mindenkit megvertünk, még a nagy csapatokat is.
Tizenkilenc mérkőzésen léptél pályára abban az Európa-liga sorozatban.
Végig nagyon élveztük, elkezdve a júliusi selejtezőktől egészen a májusi döntőig. A Juventus elleni mérkőzésünk emelkedik ki a tizenhat között, négy egyre vertük meg őket.
Most hogyan gondolsz vissza az Atlético Madrid elleni döntőre?
Nagyon jó csapattal álltak ki, és több tapasztalatuk volt a nagy mérkőzéseken. Nagy kár, hogy kikaptunk, mindössze néhány percre voltunk a tizenegyespárbajtól, ki tudja, mi lett volna ott. Diego Forlán azonban két góllal is beleszólt az eredménybe.
Végül mégis visszatértél a West Bromba.
Amikor a Fulham a West Brom ellen lépett pályára, az ellenfél szurkolói nagyon jól fogadtak. Bennem is ott volt, hogy egyszer talán visszamegyek. Remek, hogy így történt, de sajnos sérüléseknek köszönhetően nem léphettem annyit pályára, amennyit szerettem volna.
Kétszer is elszakadt az elülső keresztszalagod. Nem érezted úgy, hogy vége a pályafutásodnak?
Az első után nem, mert erősebben tértem vissza, de amikor másodszor is megtörtént, tartottam tőle, hogy nem megy többet a játék. A csapat fiziológusa és az orvosok mindenben mellettem álltak, de a combhajlító izmaimmal is problémáim akadtak. Emiatt nem játszottam túl sok mérkőzésen, és rá kellett jönnöm, nem vagyok elég erős a Premier League-hez. Visszatértem a Ferencvárosba, és további négy évet töltöttem ott.
Kilencvenhét alkalommal voltál magyar válogatott, és huszonhat gólt szereztél. Melyek a legszebb emlékeid?
Az volt a legszebb, amikor három hármas döntetlent játszottunk Portugália ellen a 2016-os Európa-bajnokságon, és gólt szereztem. Harminchét éves voltam, és csúnya keresztszalag-sérülésből tértem vissza. Egész Magyarország csodálatos pillanata volt az a meccs.
Jelenleg edző vagy. Hogy megy?
Miután visszavonultam, a Ferencváros edzői stábjának tagja lettem, most pedig én vagyok az U21-es magyar válogatott szövetségi edzője és Marco Rossi másodedzője is. A labdarúgás feljövőben van Magyarországon. Stadionok épültek, sok az akadémia, biztos, hogy a következő években lesz néhány srác, akiknek sikerül az áttörés. Nagy álmom, hogy egyszer a Premier League-ben lehessek menedzser. Ám egyelőre csak kezdő vagyok, szeretnék lépésről lépésre haladni.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júliusi számában.)
