Interjú Chris Flanagan
Anglia közel került ahhoz, hogy világbajnoki döntőt játsszon. Vajon csak idő kérdése, hogy nyerjen is valamit?
Azt hiszem, igen. Mi leszünk a 2021-es Európa-bajnokság házigazdái, és Nagy-Britannia indít csapatot a jövő évi tokiói olimpián. Szóval közel vagyunk. Régebben, ha részt vettünk egy nagyobb tornán, a negyeddöntőt céloztuk meg, most a világ harmadik legjobb csapata a miénk.
Tagja voltál annak a felállásnak, amelyik döntőt játszott a 2009-es Európa-bajnokságon. Nagy előrelépés volt?
Akkoriban senki sem várta, hogy odajutunk. Elvesztettük az első csoportmeccsünket, és csak a harmadik helyről léptünk tovább. Akkor úgy éreztük, hogy a döntőbe jutással szinte meg is nyertük az Eb-t. Az akkor már négyszeres Európa-bajnok Németország ellen játszottunk először döntőt. Pályafutásom csúcsa volt.
Te vagy az angol női válogatott leghosszabb ideig szolgáló csapatkapitánya, 2002 és 2012 között tíz éven át viselted a karszalagot. Büszke vagy rá?
Nagyon is. Már az is hatalmas megtiszteltetés volt, hogy a hazám mezét viselhettem, az meg különösen, hogy ilyen sokáig lehettem kapitány egy olyan időszakban, amikor el kellett fogadtatnunk a sportágat. A fiatalok, például Georgia Stanway vagy Nikita Parris profiként kerülnek be a válogatottba. Jó lenne visszaforgatni az idő kerekét, hogy újra tizennyolc éves lehessek, és állandóan csak focizhassak.
Mi volt a polgári foglalkozásod?
Fitneszedző voltam, majd otthagytam az állásomat, és az Arsenalnál dolgoztam az utánpótlással foglalkozó hivatalnokként. Ez volt a klubom is. Megengedték, hogy bármikor eddzek. Az angol válogatottban végzett munkáért éves fizetést kaptam az angol szövetségtől. Így egy kicsit többet foglalkozhattam a tréningekkel, de a polgári állását mindenki megtartotta, nem voltunk egészen profik. Ennek ellenére mindennap gyakoroltunk egyénileg vagy együtt.
Sokat segített, hogy a szerződések következtében többet készülhettek?
Fittebbek lettünk. Ez hiányzott addig, amikor a legnagyobbak, Németország és az Egyesült Államok ellen léptünk pályára. Nem tudtuk felvenni a versenyt a fizikai erejükkel kilencven percen át. Ma már az angol válogatott játékosok is profik, minden áldott nap labdába érnek. Ez hatalmas előrelépés, látni fogjuk az eredményét. Már látjuk is.
Pályafutásod kezdetén gyakran csak sokkal nagyobb mez jutott nektek.
Amikor először léptem pályára a válogatottban, férfiszerelést kaptunk. A 2000-es évek elején már gyártottak nőit is, jóllehet pontosan ugyanaz a dizájn volt, mint a srácoké. Valójában csak ebben az évben kezdtek el ténylegesen női dresszeket készíteni.
Bekerültél az angol futball halhatatlanjai közé 2015-ben, és most ott vagy Gary Neville és Stuart Pierce mellett. Milyen érzés?
Igazán méltó elismerés. Ez alkalomból volt egy ünnepi vacsora, kicsit történelmi esemény.
Milyen érzés, hogy nem lehettél ott a 2012-es olimpián? Gyermeked született, úgyhogy azért biztosan szép időszak volt.
Igen. Tudtam, hogy közeledik a pályafutásom vége. A 2011-es világbajnokságon már összeszedtem néhány sérülést. Szívesen folytattam volna még, de már harmincnégy éves voltam ekkor. Eltelt néhány hét a következő idényből, és éreztem, hogy nem vagyok a régi. Jó lett volna részesülni az élményből, de másképp azért sikerült, a BBC szakértője lehettem.
Milyen érzés volt, amikor vissza kellett vonulnod?
Nagy szerencse, hogy családot alapítottam, mert máskülönben a befejezés csupa szorongás. Én és a velem hasonló korúak, például Kelly Smith és Rachel Yankey mindent feláldoztunk a labdarúgásért. Amikor bekerültem a válogatottba, a nálam idősebbeknek mind volt valamilyen állásuk, azt tekintették elsődlegesnek, mellette futballoztak. Mi viszont a focit tettük az első helyre, hogy emeljük a színvonalát.
Igaz, hogy a McDonald’sban írtál alá az Arsenalnak?
Valójában nem aznap kötöttünk szerződést, de akkor találkoztam először a menedzserrel, Vic Akersszel. Eljött a környékünkre, mert tudta, hogy a Gatwick repülőtér közelében lakom a családommal. Szerintem a helyi csapatban szúrhatott ki, mert egyszer játszottunk egy FA-kupa-mérkőzést az Arsenal ellen. Úgy gondoltam, a legkönnyebben a helyi Mekibe talál oda. Megkérdezte, kérek-e valamit, de gondoltam, jobb lesz, ha nem egy Big Mackel és sült krumplival mutatkozom be, miközben arról beszélünk, hogy szeretnék az Arsenal játékosa lenni. Végül egy teát ittam. A következő alkalommal már a Highburybe vitt. Behívott egy szobába, gondoltam, az a tárgyaló, de páholy volt, az ablaka a pályára nézett. Lenyűgözött. Ott, azonnal aláírtam.
Hihetetlen, de harmincegy trófeát nyertél tizenhat év alatt az Arsenal csapatában, és tízszer lettél bajnok. Ez vajon rekord?
Nem tudom! Talán illene tudnom. Olyan időszak volt, amikor az Arsenal mindenben az élen járt. Ez a klub törte az utat a női futballban, és ez még ma is így van. Mostanában jelenik csak meg a színen a Chelsea, a Manchester City és a Manchester United, és lesz olyan szurkolótáboruk, amilyen nekünk harminc éve van. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen erős csapat és klub tagja lehettem, ahol mindig egyaránt odafigyeltek a nőkre, a labdarúgókra és a szurkolókra.
Milyenek voltak az Arsenal sztárjai akkoriban?
Patrick Vieira és Thierry Henry nagyon sokat segítettek, mindvégig rajta tartották a szemüket a női csapaton, és gyakran kérdezgettek a meccseinkről. Teljesen más kultúrában nőttek fel, ahol egészen másként tekintettek a női labdarúgásra. Franciaországban nagy megbecsülésnek örvend ez a sportág. Összefutottam Henryval, amikor már a New York Red Bulls játékosa volt. Az Egyesült Államokban jártam felkészülési túrán, észrevett, odajött hozzám, és jó hosszasan elbeszélgettünk, amolyan rendesen, régimódian. Nem lett volna kötelessége, sok mindenkivel kell találkoznia, és mind arra vágynak, hogy egy kicsit kapjanak belőle. Így még inkább szép volt tőle, hálás vagyok neki.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. szeptemberi lapszámában.)
