Interjú Martin Harasimowicz
Két németországi küldetés után 1999 áprilisában lettél a Rangers játékosa. Hogy tetszett a váltás?
Nagyon izgalmas volt, amikor a Wolfsburgból a Rangersbe kerültem, mert esélyt kaptam, hogy pályára lépjek a Bajnokok Ligájában, és harcba szálljak bajnoki címekért. Akkoriban nagyon erős csapatunk volt, tele válogatottakkal, mindenhonnan jöttek, Argentínától Franciaországig.
Melyik Old Firm maradt meg benned a legerősebben?
Volt egy meccs, amelyen biztossá tettük a bajnoki címet, ez egy hónappal az érkezésem után történt. Három nullra nyertünk a Celtic Parkban, őrült hangulat mellett. Hugh Dallast megdobták egy érmével, vérzett is. Megkérdeztem egy csapattársam: itt ez a normális? Azt válaszolta, hogy ez már azért sok, ettől egy kicsit megnyugodtam. Három embert állítottak ki, legkevesebb három-négy szurkoló szaladt be a pályára. Nem adtak meg egyértelmű tizenegyeseket, mindenki packázott mindenkivel, néha egész durván. Nos, így kezdődött minden Glasgow-ban.
A Celtic ellen egymást követő mérkőzéseken kaptatok ki hat kettőre majd nyertetek öt egyre 2000-ben. Ez hogy tetszett?
Jó példák arra, hogy miféle csatákról beszélünk. Bármelyik Old Firm bárhogy elsülhetett. Hallottuk a kezdő és a záró sípszót, de a kettő közt belefeledkeztünk a pillanatba, a mérkőzés intenzitásába. Némelyikünknek voltak barátai a Celticben, de arra a kilencven percre ők lettek a legádázabb ellenségeink. A közönség vért akart. A kérdésben említett két mérkőzés három hónapra volt egymástól. Éveken át mi uraltuk a bajnokságot, de amikor Martin O’Neill vette át a Celtic irányítását, felturbózták magukat. Dick Advocaat óva intett bennünket, hogy bosszúra vágynak. Három gyors góllal leptek meg minket. Eggyel szépítettem, de nem tudtuk tartani a lépést. El sem hittük, amit láttunk. A következő mérkőzésen otthon léptünk pályára, és szó sem lehetett róla, hogy elveszítsük. Szóba se jöhetett! Az előtte való héten csend volt az edzéseken, de belül mindenki mérgelődött, motiváltak voltunk, és nagyon koncentráltunk. Szét akartuk verni őket. Esélyt sem kaptak a pályán. Minden érzelem a tetőfokára hágott, a légkör nagyon szenvedélyes volt az Ibroxban. Egyszerűen átgázoltunk rajtuk.
Nem egy híres rangadón szerepeltél, ilyen volt a Rangers–Celtic, a Manchester City–Manchester United, a Sunderland– Newcastle. Melyik volt a legintenzívebb?
Az Old Firmhöz semmi sem hasonlítható. Olyan volt, akár egy háború. A Sunderland–Newcastle-ben is volt valami állatias. A két csapat mindössze tíz kilométerre van egymástól, és az a történelem! A Manchester United–Manchester City összecsapás nem volt valami nagy szám akkoriban, legalábbis a Unitednak biztosan nem. Ha megkérdeznénk egy szurkolót arról az időszakról, azt felelné, hogy a Liverpool ellen voltak a nagy meccsek. Akadt azért néhány kemény ütközetünk velük, emlékszem arra, amikor egy egyes döntetlent játszottunk az Old Traffordon, és négy egyre megvertük őket otthon. Megnőtt ennek a rangadónak is az értéke, amióta a City a világ egyik legnagyobb klubja lett, de nálam a sorrend: Old Firm, Sunderland–Newcastle és manches teri derbi.
A 2004–05-ös idény utolsó napján a Manches ter City játékosaként Nicky Weaver kapust hozták be helyetted, így David James kapus előre mehetett a mezőnybe. Mi volt a véleményed?
Lehívtak, és láttam, hogy a kapus jön fel helyettem. Nem akartam elhinni. Megkérdeztem a szerelésekkel foglalkozó embert, hogy mégis mi folyik itt, de ő sem értette. Elképesztő pillanat volt. Egy egyes döntetlent játszottunk a Middlesbrough ellen odahaza, és nagyon kellett egy gól, hogy a miénk legyen az utolsó kiadó hely az UEFA-kupában, ellenkező esetben a Boro kapta volna. Ez volt talán a legfurább pillanat az életemben.
A Cityben a csapattársad volt Joey Barton. Hogyan emlékszel rá?
Fiatal, magabiztos, agresszív játékos volt, tele vággyal. Elküldték az Evertonból, ezért nagyon akart bizonyítani. A pályán kívül megvoltak a dolgai, de az edzéseken rendkívül keményen készült. A csapatban az idősebbek vették a szárnyuk alá, és jelezték neki, ha átlépte a határt. A társam volt a középső középpályán, és nagyon élveztem. Nem törődött vele, ki mit mond, intenzíven küzdött. Pozitív emlékeim vannak róla. Gyakran nem értik meg egy emberrel kapcsolatban, hogy mi mindenen kellett átmennie. Tudtam, hogy gyerekkorában történt vele ez-az. Volt, hogy ez azt hozta ki belőle, amilyen a pályán volt, és előfordult, hogy rossz útra vitte. Ilyenkor nagyon sajnáltam, mert szerettem őt, nem olyan volt, amilyennek sokan elképzelik. Rossz a megítélése. Profi volt, aki mindig is nagyon keményen dolgozott minden klubjáért. Mindig a csapata foglalkoztatta, és száz százalékot adott bele.
A New York City FC sportigazgatója lettél akkor, amikor a csapat csatlakozott az MLS-hez, majd az Austinnál vállaltál munkát hasonló szerepkörben 2019-ben, most pedig ez a klub szereplője a bajnokságnak. Miből áll a munkád?
Nagyon hasonlít a korábbi New York-i munkámra, egy olyan városban kell építenem a labdarúgást, amely nagyon szereti azt. Új fejezet, új kihívás. Kiválóak a tulajdonosok, a semmiből építettük fel a csapatot, de minden összeállt. Egy akadémiát is életre hívtunk, hogy az új generációkat is inspiráljuk Texasban.
Ha valaki a semmiből épít csapatot, mire kell nagyon odafigyelnie?
Sok mindenre. Játékosokat kell szereznie, jó munkatársakra lesz szüksége, kell egy stadion és egy edzőközpont is. Szeretnénk ugyanolyan jók lenni, mint az MLS többi együttese, olyan gyorsan, amennyire csak lehet. Csak egyszer van lehetőséged elindítani egy klubot, ezért jól kell csinálnod. Bízom benne, hogy sikeresek leszünk.
A fiad, Giovanni a Borussia Dortmund játékosa. Büszke vagy rá?
Nagyon büszke vagyok arra, amit ilyen fiatalon elért. Gyorsan nőtt fel. Én huszonegy esztendősen kerültem Németországba, ő tizenhét évesen, ez jókora különbség. Nagy klubban játszik, nagy bajnokságban, remek csapattársakkal. Gyakran mondom neki, hogy ez egy maratoni lesz, és még csak az elején jár. Jó edzői vannak, és ez az ő élete.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júliusi számában.)
