Interjú Nick Moore
Liverpoolban nőttél fel, és tízéves korodban lettél az LFC női csapatának játékosa. Hogyan kezdődött?
Akkoriban minden más volt, mondhatjuk, hogy belecsöppentem. Nem volt testvérem, csak én és egy labda. Hosszú időn át rugdostam vele a járdaszegélyt. Aztán a nagyapám észrevette az Ian Rush Labdarúgó-iskola hirdetését az újságban, és beíratott. Szerintem csak azért, mert szeretett volna találkozni Rush-sal! Én voltam az egyetlen lány, viszont ott edzett a Liverpool Ladies is. Valaki felfigyelt rám, és kiválasztottak. Még cipőm sem volt, mert addig csak az utcán játszottam. Elmentem a próbajátékra, találkoztam az öszszes lánnyal, és úgy éreztem, otthon vagyok.
Milyen poszton játszottál?
Most csatár vagyok, de középpályásként kezdtem. A fő erősségem az volt akkoriban, hogy szögletekből szereztem a gólokat. Három is összejött egy idényben.
Milyen volt a brigád tizennyolc évvel ezelőtt?
Magas volt a minőség. Volt egy csomó lány, akik ma már a válogatottban szerepelnek. A Liverpool, az Everton és a Tranmere iskolái mind jól tették a dolgukat, de az igazi különbség abban áll, hogy nem volt pénz a játékban. Nagyon nehéz volt megélhetésként kezelni a női labdarúgást, én pedig éppen ugyanakkor szerettem bele a zenébe is, és tizenhat évesen szerződést kötöttem a Sonyval. Nagy pénzeket kezdtem keresni, és a foci parkolópályára került néhány évre.
A Cavernben Jessie J oldalán énekeltél. Ez lehetett talán az áttörés?
Addigra már rendben voltam, de tényleg őrületes volt. A koncert előtt arról beszélgettem a barátaimmal a mosdóban, hogy mi lenne, ha felhívna a színpadra. Sokan voltak ott olyanok, akik engem is kedvelnek. A műsor egy adott pillanatában megkérdezte, van-e kedve valakinek felmenni, és énekelni egy kicsit. Mindenki azt kiabálta: „Chelcee!”. Elénekeltük a Price Taget, aztán lement a közönség közé, hogy egy kicsit magam énekeljek. Őrült pillanat volt, szaladtam haza, hogy elmondjam anyukámnak.
Megnyertél egy versenyt, aminek az volt a jutalma, hogy használhattad Ryan Babel, a Liverpool szélsőjének stúdióját. Erről mit mondanál el?
Hiszem, hogy minden okkal történik, és az volt a sorsom, hogy megnyerjem azt a versenyt. Nekem volt kitalálva, játszottam a Liverpoolban, és hatalmas szurkolója voltam. Amikor elmentem a meghallgatásra, mindenki Michael Jackson vagy Adele dalait énekelte, én viszont a sajátomat adtam elő, és nyertem. Egyszer csak ott voltam a stúdiójában, csodálatos zenész. Miután befejeztük a munkát, meccsjegyeket kaptam tőle. Olyan volt, mint egy álom.
Minek köszönhetően figyeltek fel rád annyira, hogy hamarosan Kylie Minogue-gal, a The Saturdaysszel és Dua Lipával dolgoztál együtt?
Duát azóta ismerem, hogy még csak kétszáz követője volt. A többi a munkámnak köszönhető. Amikor szerződést kötöttem az első lemezre, rengeteg embert meghallgattam, hogy hogyan kell öltözni és effélékről, de nem működött. Megtanultam, hogyan kell nem hallgatni az emberekre.
Milyen volt a munka Kylie Minogue-gal?
Valójában nem találkoztunk. Tíz perc alatt megírtam egy dalt a koppenhágai hotelszobámban. Ez volt az első alkalom, hogy dalszerzőként távol voltam az otthonomtól. Lejegyeztem a sorokat: „I feel like I’m a million, million miles from home”, aztán elküldték neki, ő pedig visszajelzett, hogy nagyon tetszik neki. Ekkor arra gondoltam, hogy most már tényleg dalszerző vagyok.
Most jelöltek a Grammyre Dua Lipával…
Inspiráló utazás volt. Még most is emlékszem arra, amikor találkoztunk, nagyon izgult a stúdió miatt. Az enyém volt négy dal az első albumon, és a másodikon is segítettem. Nagyon kedves személyiség, a határ nála a csillagos ég. Mindeközben két lábbal a földön maradt, és a mai napig ír a születésnapomra.
Beszélgetsz ezekkel a sztárokkal a labdarúgásról?
Dua Lipa apukája az Arsenalnak szurkol, kaptam is tőle, hogy a Tottenham játékosa vagyok. Tomm Grennan jó futballista, játszottam is vele. Olly Mursnek saját csapata van Essexben. Ők a legnagyobb labdaőrültek a zene világában.
PARIS, FRANCE – DECEMBER 08: Chelcee Grimes poses for a portrait during the FIFA Women’s World Cup France 2019 Draw at La Seine Musicale on December 8, 2018 in Paris, France. (Photo by Pascal Le Segretain – FIFA/FIFA via Getty Images)
Végül újra felhúztad a cipőt, és játszottál néhány igazán nagy klubban.
Tizenhét éves koromban hagytam abba a játékot, de láttam a kanadai világbajnokságot, és szerettem volna félprofiként visszatérni. Ajánlatot kaptam a Tottenhamtől, a West Hamtől és a Fulhamtől. Végül a legelsőt választottam, és csodálatos volt, de nem volt egyszerű összeegyeztetni a zenével. Egy osztállyal lejjebb kerültem a Fulhammel, és két nagyon szép évet töltöttem ott. Így a zenélés is könnyebben ment. Végül hazamentem, és a Tranmere-ben kötöttem ki. Így minden héten játszhatok, és közben zenélhetek is.
Melyik volt a legszebb pillanatod?
Az, hogy a Soccer Aid része lehettem. Úgy nőttem fel, hogy Kelly Smith volt minden fiatal lány példaképe, ezért különleges élmény volt, amikor vele lehettem együtt a pályán. Én lehettem az első nő a szórakoztatás világából, aki játszott a Soccer Aiden, korábban csak a válogatottaknak adatott meg az ilyesmi. Ha John Bishop és Paddy McGuinness is ott van, akkor talán több lány is lehetne.
És a legszebb pillanatod zenészként?
Nagy dolog volt, amikor Grammyre jelöltek Duával, de felléptem a 2019-ben BL-győztes Liverpool buliján is. Ott volt Jürgen Klopp, Steven Gerrard és Kenny Dalglish is, az öszszes csapattag, mindenki a serleg körül táncolt. Legszívesebben meghaltam volna, hogy rögtön a mennybe menjek.
Ki a legjobb, aki ellen pályára léptél?
Fara Williams. Kicsit idősebb volt nálunk a Tranmere-ben, de eljárt az ifimeccsekre, köröket vert ránk. Sejtettük, hogy jó, mert ő volt a legtöbbször válogatott angol nő, de egyszerűen fenomenális volt.
Mi volt a legemlékezetesebb pillanatod a Liverpool szurkolójaként?
Az isztambuli BL-döntő 2005-ben. Aznap kezdtem el hinni a csodákban. Ha rossz hetem van, csak visszagondolok rá…
Hogyan fér bele az idődbe a zene, a foci és a tévés munka?
Dolgozom egy talkSPORT-os show-ban is, ezt ne felejtsük ki. Mindegyik munkámban vannak kiemelkedő pillanatok és mélypontok, de minden reggel úgy kelek, hogy vibrálok. Mivel nagyon rosszul koncentrálok, épp így jó, amit csinálok. Az emberek nem látják, milyen kemény munka kell a zenéhez és az edzéshez, de eltökélt vagyok, és a halálom napjáig írom majd a dalokat.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. decemberi számában.)
