Interjú Sean Cole
Mindig is az volt az álmod, hogy Angliában játssz?
Igen, konkrétan a Liverpoolban. Clevelandben nőttem fel, és alig volt valami lehetőségünk meccset nézni, de tíz-tizenegy éves koromban családi nyaraláson jártunk, és kimentünk egy Liverpool-mérkőzésre. Azonnal elöntött a szerelem. Attól a pillanattól kezdve ott akartam folytatni.
Fiatalon több angol klubbal is tárgyaltál, de nem kaptál munkavállalási engedélyt. Nem volt nagyon idegesítő?
De, nagyon is az volt. Leszerződtem a Newcastle Uniteddal, és három hónapot töltöttem ott, miközben próbáltuk megszerezni a munkaengedélyt. Utána a Sunderlandhez írtam alá, de azt is visszadobták. Újrapróbálkoztam a Southamptonnál. Volt egy próbajátékom a Celticnél, és szerződést is ajánlottak, de nem fogadtam el. Nem vagyok biztos benne, hogy ott zöld utat kaptam volna. A megelőző két idényben a válogatott mérkőzések hetvenöt százalékán védtem, ami nem volt könnyű fiatalon, de így kerülhettem a Bröndbybe, majd a Galatasarayba.
Az 1996-os Török Kupa-döntőben a saját pályáján győztétek le a Fenerbahcét, majd Souness vezetőedző emlékezetes módon kitűzte a zászlót a kezdőkör közepén…
Ez a rangadó a világ legnagyobbjai közé tartozik. Dean Saunders talált be rendes játékidő után, és Souness-szel madarat lehetett fogatni. Szerintem akkor már tudta, hogy mennie kell, nem az eredményei, hanem a klubon belüli választások miatt. Amikor felmentünk a pódiumra, hogy átvegye a serleget, az ellenfél szurkolói rakétákat lőttek ránk, úgyhogy végül meg sem kaptuk az érmeket! Saunders és én összenéztünk, hogy vajon mégis hova megy Souness. Elszaladt, elkért egy nagy zászlót a lelátóról, és kitűzte a kezdőkörbe. Ez ma már a történelem része, bekerült a hírekbe. A Galatasaray a mai napig megünnepli az évfordulóját. Olyan a szurkolóknak, mint valami nemzeti ünnep. Utána még két-három órán keresztül nem hagyhattuk el az öltözőt biztonsági okokból kifolyólag. A buszunk ablakait betörték, és megpróbálták felborítani, amikor mentünk ki. Micsoda élmény!
Mit jelentett számodra, hogy 1997-ben a Liverpool játékosa lettél?
Hihetetlen volt. Sok érzelem szabadult fel bennem, mivel nagyon nehezen kaptam meg a munkavállalási engedélyemet. Aztán következett életem talán legrosszabb három hónapja. Mire beilleszkedtem, Gérard Houllier is megjött, és több minden változott. Megérkezett Sander Westerveld is, és csak nagyon nehezen tudtam bekerülni a csapatba. Az én szégyenem, hogy nem mindig ment úgy minden, ahogyan kellett volna, de nagy megtiszteltetés, hogy a Liverpool játékosa lehettem.
A Blackburnben kerültél kapcsolatba Souness-szel, feljutottatok, és jött a csodálatos Ligakupa-győzelem a Tottenham ellen 2002-ben…
Ez a sportág arról szól, hogy nyersz-e trófeákat. Tele voltunk sérülttel és eltiltottal az erős Tottenham elleni döntő idején. Mindegy, kinek kellett a kapuba állnia, biztos volt, hogy lesz dolga. Szerencsére én védhettem, és gól is lapult bennünk: Matt Jansen és Andy Cole jó erőben volt akkoriban. Mindketten be is találtak. Nagyon szép időszak volt a blackburni. Fontos, hogy a szurkolók is tudják, milyen sokat jelentett nekem a klub.
A te góloddal egyenlítettetek ki a 90. percben a Charlton ellen 2004-ben, de végül Claus Jensen betalált a ráadás perceiben. Milyen érzés volt?
Nem sokat beszélek erről, mert kikaptunk. Ha fölé tudtam volna tolni azt a lövést, talán többet foglalkoznék vele, de nem így lett. A kilencvenedik perc végén arra gondoltam, minden arról szól majd, hogy milyen érzés volt gólt szereznem, de másfél perc múlva gólt kaptam.
A Premier League egyik legjobb kapusának tartottak. Sok ajánlatot kapott a Blackburn?
Bejelentkezett a Manchester United és az Arsenal is, és nem miattam nem született megállapodás. Nem tudtak megegyezni az összegben. Még harminchét éves koromban is – ha jól tudom – 2.75 millió fontot kapott értem a Blackburn az Aston Villától. A Manchester City ugyanennyit ajánlott, így nekem kellett választanom. Akkor még Thakszin Csinavat volt a City elnöke, és súlyos porblémákkal küzdött a klub. A Villát választottam, és cseppet sem bánom a döntésemet.
Tied a legtöbb egymást követő pályára lépés rekordja a Premier League-ben, összesen sorozatban háromszáztízszer játszottál a Blackburnben, a Villában és a Tottenhamben…
Akkoriban nem sokat foglalkoztam ezzel, próbáltam jó erőben, egészségben megmaradni és pályára lépni. Most visszanézve nem tudom, megdöntik-e majd ezt a rekordot. A szerencse is közbeszólt: egyszer megúsztam egy piros lapot a Villánál, egy másik alkalommal nagyon fájt a lábam, de elmaradt a Rovers meccse a Sunderland ellen, mert nem működött a pályafűtés. Végül André Villas-Boas vett le a pályáról, de akkor már negyvenegy éves voltam. Hugo Lloris is a csapathoz került, és lehetett egy kis nyomás Villas-Boason a francia szövetségi kapitány, Didier Deschamps részéről, hogy játszassa egy válogatott meccs előtt, de a következőn már megint én kezdtem.
Milyen volt a kispadról irányítani?
Az amerikai U19-es válogatott szövetségi edzője voltam, asszisztens az U20-asoknál, utána pedig a New England Revolution vezetőedzője lettem. Élveztem. Hogy lesz-e még benne részem? Majd kiderül. De néhány dolog ijesztő volt az előző állomáshelyemen. Végül is arra jó volt, hogy szerződtettem Carles Gilt, közben nagyon jó viszonyt alakítottam ki az ügynökével, így aztán Miamiban megnyitottam az amerikai kirendeltségét. Most ezzel foglalkozom.
Érdeklődtek irántad angol klubok is?
Volt néhány megbeszélésem. Most élvezem az ügynöki munkát, de a futballban nagyon fontos, hogy sohase mondd: soha.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. áprilisi számában.)
