Interjú Simon Yaffe
Otthagytad a Rutgers Egyetemet, hogy az Egyesült Államok válogatottjának tagja lehess 1991-ben. Nagy lépés volt…
Nem láttam előre, hogy egyszer profi leszek, és kissé váratlanul történt. A Rutgersen jó, de korlátozott képzést kaptam. Felfigyelt rám az olimpiai csapat, és otthagytam az egyetemet, hogy részt vehessek az 1992-es játékokon.
Milyen volt az olimpia? Nem lopta el néha egy kicsit az amerikai kosárlabda a show-t a Dream Teammel?
Elképesztő élmény, az olimpiai falu pedig tiszta őrület. Emlékszem, a megnyitón felnéztem, és megláttam Fidel Castrót, illetve Nelson Mandelát. Aztán jobbra fordultam, és a másik irányban megpillantottam az Egyesült Államok kosárlabda-válogatottját. Szürreális, de csodálatos pillanat volt. Másfél számmal nagyobb cipő volt rajtam, mert nem sokkal a játékok előtt eltörtem a lábam. Minden körülmények között futballozni akartam azon a tornán.
Volt egy nem éppen sikeres próbajátékod az Arsenalnál. Mi történt?
Nem volt semmi nevem, így aztán munkavállalási engedélyem sem, és az Arsenalban sokkal jobb futballisták játszottak, mint én. Tony Adams, Paul Merson és Ian Wright szedett fel a szálloda előtt, elvittek egy edzésre, utána pedig beültünk egy sportbárba, ahol krumplihéjat ettünk. Ott ültem ezekkel a legendákkal, és arra gondoltam, hogy ez a legjobb a világon, ami történhet velem.
Betaláltál Anglia ellen, amikor kettő nullra vertétek az azóta már megszűnt US Cupon 1993-ban. Nem érezted úgy, hogy ezzel sokat bizonyítottál?
Csodálatos volt Anglia ellen pályára lépni. Nem lepődtem meg az eredményen. Tudtuk, hogy nagyon keményen kell védekeznünk, aztán pedig kontrákat indítanunk. Így is tettünk.
Milyen emlékeid vannak a hazai pályán megvívott 1994-es világbajnokságról?
Örökre megváltoztatta az életem. Éltem azzal az erővel, amit egy világbajnokság jelenthet az ember életében. Megállás nélkül jöttek a lehetőségek a pályán és azon kívül is. Még ma is találkozunk olyan emberekkel, akik elmondják, az a vébé mutatta meg nekik, mi is az a labdarúgás.
Jobb tizenegyest rúgtál volna, mint Diana Ross?
Annak a lövésnek ez volt a sorsa. Egymilliárd ember nézte, úgyhogy gondolom, még a nagy Diana Ross is izgult egy kicsit.
Brazília egy nullára vert meg benneteket a legjobb tizenhat között. Inkább fájt, vagy inkább büszke voltál, hogy ennyire szoros mérkőzést játszottatok?
A kalandunk végét jelentette, de tudtuk, hogy valami maradandót alkottak. Azt a nyarat követően a labdarúgás még sokkal nagyobb lett az Egyesült Államokban. Az volt a hitelességünk próbája, hogy továbbjutunk-e a csoportból.
Melyik életkorban kezdődött nálad a hosszú haj és szakáll kombinációja?
Már a főiskolán is növesztettem a hajam, a szakállam viszont Bora Milutinovics szövetségi kapitánynak köszönhetem. Fantasztikus edző, szünet nélkül tesztelt bennünket. A világbajnokságra készültünk, és az asszisztense felszólított, hogy vágassam le a hajam. Az egész csak próba volt, tudni akarták, mennyire szeretnék része lenni a keretnek. Phoenixben táboroztunk, fogtam magam, és elsétáltam a fodrászhoz. Amikor megjelentem a következő találkozón, Milutinovics rám nézett, bólintott egyet, és soha többet nem tette szóvá, hogy nézek ki. Ezt követően még hosszabbra növesztettem a hajam, majd szakállat is növesztettem.
Az 1994-es világbajnokság idején lemezed jelent meg a The Gypsieszel közösen, és te nyitottad meg a Hootie & the Blowfish koncertjeit. Mesélj erről egy kicsit!
A zene az életem része, ezért mindig megragadtam az ilyen lehetőségeket. A zenét mindig ugyanolyan komolyan vettem, mint bármi mást, bár másfajta izgalommal és érzelmekkel tölt el.
Hogyan emlékszel a Serie A-ra a Padovával?
Ajánlatot tett a Coventry és a Bochum is, de csak egyetlen helyre akartam menni. Szerettem volna úttörő lenni. Korábban sohasem voltam profi klub futballistája, csak válogatottként volt tapasztalatom. Megtanultam a nyelvet, az első estémen már az igeragozást gyakoroltam Padovában.
Mi maradt meg az MLS első éveiből?
Mindig is nagyon büszke leszek rá, hogy én és még néhányan mások úgy döntöttünk, hogy hazatérünk, és belevágunk ebbe az egészbe. Hittünk benne. Sokat beszélgettünk a saját bajnokságunkról, de azt is felismertük, hogy az amerikai labdarúgásnak rosszat tettek a sikertelenül megszűnt klubok és bajnokságok. Hihetetlen belegondolni, hogy mindez már huszonöt éve történt. Nem túl gyakran lehetett az ember valaminek az elején.
Milyen érzés volt az amerikai válogatottban pályára lépni az 1998-as vébén, különösen az Irán elleni mérkőzésen?
Meg akartuk mutatni, hogy sokat fejlődtünk, de katasztrofálisan sikerült, elvesztegettük a lehetőséget. Úgy nőttem fel, hogy tudtam, Irán a Nagy Sátánnak tart bennünket. Ez a politikai vetület olyanokkal is megnézette a meccset, akiket máskülönben nem érdekelt. Jártunk olyan országokban, ahol nem kedveltek bennünket, pusztán csak azért, mert mi voltunk az Egyesült Államok, és ilyenkor meg lehetett verni bennünket valamiben.
Miután visszavonultál, az LA Galaxy elnöke lettél, épp abban az időszakban, amikor a klub megszerezte David Beckhamet. Hogyan sikerült ezt elérnetek?
Már régóta megvolt a kapcsolat Beckhammel. Nagy dobásra készültünk, ami az MLS-t is megmozgatja. Olyan ajánlatot tettünk neki, amit nem tudott visszautasítani. Floridában jártam rokonlátogatóban, de folyamatosan fel kellett állnom, hogy az anyagiakat egyeztessem. Beckham nagyon fontos részét jelentette a csapatnak, de csak egy volt a többiek közül, egy játékos sem lehet nagyobb, mint a klub. Végül nem jött ki a matek, elég sok járulékos kárt szenvedtünk, és kirúgtak. Az emberek a mai napig miatta beszélnek a Galaxyról.
Szerinted milyen lesz a 2026-os vébé: olyan, mint 1994-ben, vagy azóta a labdarúgás még nagyobb dobás lett az Államokban?
Olyan lesz, mint az 1994-es százszorosa. Most is van egy játékos, akinek a sorsa örökre megváltozik majd azon a tornán. Szeretem, amikor a szemünk láttára formálódnak a sztárok.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. szeptemberi számában.)
