Interjú Lorenzo Bettoni
Nemrégiben lettél a Crema edzője a Serie D-ben. Inspirációt jelentett egykori csapatkapitányod, Antonio Conte sikere az edzői pályán?
Ő az egyik legfontosabb példaképem, erőnléti edzései odavernek, csapatai szárnyalnak. Nagyon örülnék, ha az edzőm lehetett volna. Mindenhol történelmet írt, még a Premier League-ben is, nagy érdeklődéssel figyelem.
A Juventusszal BL-t nyertél 1996-ban. Mit mondott Marcello Lippi a mérkőzések előtt?
Általában arra koncentrált, hogy megnyugtassa a játékosokat. Az adrenalin a magasba szökött, mert mindenki izgatott volt, és alig várta a mérkőzést, inkább hasonlított tűzoltóra, akire az várt, hogy eloltsa a tüzet. A döntőig vezető napok alig akartak eltelni. Ekkor még csak húszéves voltam, úgyhogy hatalmas teljesítmény volt a győzelem. Tizenegyesekkel vertük meg az Ajaxot az egy egyes döntetlent követően. Ünnepeltünk egyet a római pályán, majd visszarepültünk Torinóba, és ott folytattuk.
Gianluca Vialli a siker után a Chelsea-be távozott. Tudtátok, hogy ez lesz?
Meglepődtünk. Azt tudtuk, hogy elérte pályafutása csúcsát ezzel a BL-győzelemmel, de azt elképzelni sem mertük volna, hogy egyszer a Chelsea játékosa lesz. Nagy veszteség volt, hiszen a csapatkapitányunk, a csapatkapitányom volt. Elképesztő ereje és karizmája volt. Számos csapatkapitány alatt játszottam, de senki sem volt hozzá fogható.
Viallit Zinédine Zidane váltotta. Mire emlékszel vele kapcsolatban?
Zidane visszahúzódó volt, szinte már szégyenlős. Viszont egyből az első edzés után rájöttünk, hogy mindenkinél különb. Mintha egy másik sportágat játszott volna.
Roberto Baggióval is csapattársak voltatok egy idényen át. Milyen volt mellette?
Kivételes egyéniség, tiszteletreméltó és intelligens, de sajnos akkor már a térdsérülésével küszködött, és nem tudott rendszeresen velünk edzeni. A Milanba 1995 nyarán távozott, egy évvel azt követően, hogy megérkeztem az Atalantából. Bárcsak többet láthattam volna őt! Amikor ép volt, öröm volt nézni.
És Edgar Davidsról mit tudnál elmondani? Ő is „pitbull” volt?
Olyasmi, de nem pont az. Becsületes srác, aki szerette a becsületes embereket. Ha nem vagy az, valószínűleg nem jössz ki vele.
Amikor 2001-ben Zidane otthagyta a Juvét, és a Real Madrid játékosa lett, olyan nevek érkeztek helyette, mint Pavel Nedved, Lilian Thuram, és Gianluigi Buffon. Hogyan sikerült beilleszkedniük?
Nedved szenvedett meg a legjobban, Buffonnak és Thuramnak könnyen ment. Nedvednek négy hónap is alig volt elég, nem találta a helyét a pályán. Nehezen indult, de amikor Lippi kitalálta, hogy legyen támadó középpályás, a helyére került.
A Juventus elveszítette az 1997-es BL-döntőt a Dortmund, majd a következőt is a Real Madrid ellen. A Milan is legyőzte 2003-ban. Melyik volt a legfájdalmasabb vereség?
Mindegyikre fájdalommal gondolok vissza, de a manchesteri döntő volt a legrosszabb a Milan ellen. Még mindig élő seb. Mindig izgulok, amikor kezdetét veszi egy BL-idény, és reménykedem, hogy ezúttal a Juve is viszi valamire. Még akkor is, ha azt a három döntőt már semmi sem adhatja vissza.
A Juventus tizenegyesekkel kapott ki a Milantól 2003-ban. Sajnálod, hogy nem álltál oda?
Igen, így utólag persze. De már előtte eldőlt, kik lőnek, ha kell. Hiszek a sorsszerűségben. Nedved nem játszhatott, mert az elődöntő hajrájában kapott egy sárgát. Ekkor arra gondoltam, hogy nem nyerhetjük meg a döntőt. Vannak helyzetek, amelyeket a játékosok megéreznek.
Nézzük még egy kicsit az 1997-es finálét. Nem lehet, hogy a Juve túlságosan elbízta magát a Dortmund ellen?
A döntő mindig kifinomult esemény. Általában a fittebb csapat nyeri meg. Nehéz idény állt mögöttünk. A legvégéig harcolnunk kellett, csak így szerezhettük meg a bajnoki címet a Parma előtt, a Dortmund viszont már márciusban hátradőlhetett. Jobban felkészülhetett a végső összecsapásra.
Alessandro Del Piero szinte végig ott volt a legfontosabb pillanataidban. Milyen volt köztetek a viszony?
Megosztottuk örömünket és bánatunkat, együtt voltunk a pályán és azon kívül is. Együtt jártunk el szórakozni, és bár Vialli volt a csapatkapitány, Del Piero is csodálatos vezér egyéniség volt. Egyre nagyobb felelősséget vállalt, ahogy haladt előre az idő. Mentális ereje és személyisége évről évre fejlődött.
Thierry Henry is eltöltött egy idényt a Juventusnál, de nem hozta azt, amit később az Arsenalban vagy a Barcelonában. Miért?
Túl fiatal volt még, és nem is a saját posztján játszott. Védekező szélső lett, mert a csapat tele volt csatárral. Ennek ellenére mindannyian tudtuk, hogy micsoda lehetőségek rejlenek benne. Igaz, jó barátom. Mostanában már nem találkozunk túl gyakran, de ha igen, az nagy örömömre szolgál. Carlo Ancelotti a szélen játszatta, nem volt rossz ott sem, de nem az volt az igazi, ezért mindössze hat hónap után az Arsenalba szerződött.
Lett volna lehetőséged kipróbálni magad a Premier League-ben?
Igen, kétszer is: először, amikor a Juventus játékosa voltam, majd, amikor a Villarrealban futballoztam. Nagyon sajnálom, hogy ez végül kimaradt. Lehettem volna a Fabrizio Ravanelliféle Middlesbrough játékosa 1996ban, de sajnos nemet mondtam, ami hiba volt. Jobb lett volna, ha kipróbálom magam egy másik futballkultúrában, egy másik stílusban. Angolul is megtanultam volna. Lenyűgözőnek találom a Premier League-et. Ki tudja, menedzser még lehetek.
Melyik csapattársadról tartottad úgy, hogy sohasem veszíti el a labdát? És ki volt az, akin szerinted nem lehetett átjutni?
Sok ilyen volt, nem lenne könnyű egyet kiválasztani. A középpályán Zinédine Zidane-t és Juan Román Riquelmét említeném. Hátul Thuramot és Jürgen Kohlert emelném ki. Nagy és erős futballisták minden tekintetben.
Korábbi csapattársad, Buffon visszatért a Juventushoz. Miképpen értékelted a döntését?
Jó választás. Hazatért, és mindenkinek segít majd. Semmit sem kérdőjelezhetünk meg az esetében, sem emberként, sem futballistaként. A Serie B-be is a Juvéval tartott, hiába volt akkor épp a világ legjobb kapusa. Bármely nagy klubhoz el mehetett volna, de a szavát adta, hogy marad, és tartotta is. Szerencsés vagyok, hogy a barátomnak nevezhetem.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. decemberi lapszámában.)
