Foglalkozása: a Portsmouth FC káplánja
Neve: főtisztelendő Jonathan Jeffrey
Kora: 47 év
Ügyvédből lett káplán egy olyan klubnál, amelyik súlyos anyagi gondokkal küzd: nem éppen tipikus karrier. De főtisztelendő Jonathan Jeffrey sem éppen átlagos Portsmouth-drukker…
A Pompey-nek isteni beavatkozásra volt szüksége az elmúlt néhány évben. Gondolom, akadt dolga elég.
Szép dolog játszani és nyerni, de egy pap számára nem csak ennyi az élet. Nem gondolkodhattam úgy, hogy „kiestünk, ezért többé nem kívánok pap lenni”. Az, hogy emberek veszítették el az állásukat, a klubot pedig az a veszély fenyegette: akár meg is szűnik, mindenki, még a város számára is elég nyugtalanító volt. Kemény menet volt, de szerencsére az egyesület megmenekült.
Honnan jött a felkérés?
Tíz évig ügyvéd voltam, majd az anglikán egyház papjává szenteltek. A csapatnak már volt egy lelkésze, aki valójában az Üdvhadsereg hivatalnoka volt, majd őt követte egy másik anglikán tiszteletes. Távozása után jelezték, szükségük lenne egy lelkészre, ha ez érdekelne egyáltalán valakit. Engem érdekelt.
Igaz, hogy egy játékos készített önnel állásinterjút?
Igen. 2005 októberében találkoztam Portsmouth főesperesével, aki a közvetlen főnököm volt, Linvoy Primusszal, aki 2009 végéig játszott a csapatban és Mick Mellorral, aki a Hit a Futballban jótékonysági kezdeményezés vezetője volt. Egy reggeli során tárgyaltunk, és a rákövetkező hónapban engem választottak.
Ön is Pompey-drukker?
Persze. Mindig is a Portsmouth volt a kedvencem. Manchesterben tanultam, és bevallom, United- és City-meccsekre is kimentem, de van valami Portsmouth-ban mint városban és mint együttesben is, ami nagyon közel áll a szívemhez.
Mit csinál egészen pontosan egy csapatlelkész?
Próbálok kapcsolatba kerülni a klubnál dolgozókkal. Keresem azokat, akik a kulisszák mögött dolgoznak, találkozom a játékosokkal. Még a cipőket is megpucolom, ez olyan, mint a lelkeket megtisztítani. Együtt ebédelek a játékosokkal. Azt hiszem, olyan vagyok, mint egy spirituális védőháló, aki emlékezteti a labdarúgókat arra is, hogy van valami, ami nagyobb, mint a futball dicsősége és ragyogása.
És a meccsnapokon?
Igyekszem egy-két órával a kezdés előtt megérkezni a Fratton Parkba, ilyenkor Kevin McCormackkal, a szertárossal töltjük el az időt. Fantasztikus az a nyüzsgés. Üdvözlöm az ellenfél játékosait is, amikor leszállnak a buszról. Ezután imára gyűlünk össze a klub szárítóhelyiségében. A Barcelonának saját kápolnája van, mi a szárítóturbinák közt imádkozunk. Gyakran tíz-tizenkét futballista is összegyűlik, és imádkozunk. Nem azért, hogy győzzön a Portsmouth, hanem azért, hogy a labdarúgók a legjobbat hozzák ki magukból, és használni tudják az Istentől kapott tehetségüket.
Mi volt az eddigi legszebb pillanat?
2005 novemberében kezdtem, hat hét leforgása alatt megváltunk Alain Perrin menedzsertől, új elnökünk lett, és megkezdtük a túlélésért folytatott küzdelmet: viharos bemutatkozás. Pedro Mendes gólja, amivel a túlélés kezdődött, mindig szép emlék marad, és még ma is borsózik a hátam a Milan ellen a Fratton Parkban játszott UEFA-kupa-meccstől.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. áprilisi számában.)
