(Cikkünk 2011. januárjában jelent meg! – a szerk.)
Ha van valami, amiben mi, magyarok szégyenletesen rosszak vagyunk, akkor az a büszkeség. Sohasem tudtuk megbecsülni, amink van: tudósaink, képzőművészeink, zenészeink legjavát rendre külföldre száműzzük kicsinyes viselkedésünkkel, irigységünkkel, a körülményeik ellehetetlenítésével.
Ezért is örvendetes az a kezdeményezés, amely arra buzdít: minden év november 17-én, Puskás Ferenc halálának napján szentmise keretein belül emlékezzünk Öcsi bácsira. Az emberre, a játékosra – a Puskás-jelenségre, amely (a jól ismert magyar körülmények dacára) emberek millióinak aranyozta be életét hosszú éveken keresztül. Annak a Puskás-rehabilitációnak, ami örvendetes módon elindult néhány évvel ezelőtt, fontos szegmense ez a mise: kiváló platform arra, hogy egy kicsit mélyebbre tekintsünk ebben a történetben, és ne kövessük el még egyszer ugyanazokat a hibákat.
A Székesfehérvári Püspöki Székesegyházban (amely a hét- és napközbeni időpont ellenére is megtelt) dr. Kiss-Rigó László Szeged-Csanádi megyéspüspök celebrálta az évfordulós misét. A püspök úrnak szerencsére nem kell a szomszéd egyházmegyébe mennie egy kis humorért: a ceremónia végén azzal búcsúzott a hívektől, hogy nézzék el neki a zöld miseruhát, mert ez most nem valami futballcsapat színeit jelöli, csupán a gyakorlat szerint az évfordulós miséket zöldben celebrálják.
A gyülekezeten persze úrrá lett a derültség, így az áhítat percei után könnyen rá tudtunk hangolódni a rendezvény második felére, a Feledékeny Emberek Hozzátartozóinak Társasága által szervezett jótékonysági koncertre. Nem titok: Puskás Ferenc az Alzheimer-kór áldozata lett, és ez adta az apropót a mise és a koncert összekapcsolásához. A bevételből a Társaság egy felvilágosító kampány megszervezését finanszírozza.
A koncert fénypontja a Benkó Dixieland Band volt, amely unikális darabot hozott: a zenekar részleteket adott elő a Benkó Karácsonyi Miséből. Ez nem más, mint a dixieland, azaz a New Orleans-i dzsessz hangzásvilágának és a katolikus misetételek merev rendszerének összeházasítása. Lassú blues- és gyors hot jazz-tételek váltogatják egymást benne, a szövegvilág az ősi afro-amerikai shoutingok és a gospelek világát idézi. Az első hallásra furcsa keverék hamar magával ragadta a hallgatókat. Illusztris díszvendégek (Puskás Ferencné, Schmittné Makray Katalin, Szepesi György) mellett számos művész is tiszteletét tette (Nemcsák Károly, Berkes Gabriella musicalénekes), ám a legkedvesebb momentum mégis az volt, amikor Spanyolország képviseletében a budapesti Cervantes Intézet igazgatója, Javier Pérez Bazo a spanyol szurkolók üdvözleteit, emlékeit tolmácsolta. Ezekből a kis mozaikokból is kiviláglott: az Ibériai félszigeten jobban állnak a büszkeség dolgában: büszkék arra, hogy „Pancho” náluk rúgta a bőrt, megtanulta nyelvüket, hogy nevetett, vicceket mesélt náluk – még a „boldogságpocakjára” is büszkék (ezt ők nevezik így), hiszen azt azért „szerezte”, mert boldog volt Spanyolországban. Mit mondhatnánk erre? Meg kell köszönnünk nekik, hogy megbecsülték helyettünk Puskás Ferencet, a futballtörténelem valaha volt egyik legnagyobb játékosát.
Nem Puskás körül sok ugyanis „ez a nagy felhajtás”. Mindenki más körül kevés, aki megérdemelné. Talán ideje változtatnunk ezen.
Csepelyi Adrienn
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. januári számában.)
