Ha van kifejezetten Dél-Amerikához köthető focis trükk, akkor ez az. Maga a szó is a spanyol argentin változatából érkezik, „csavargást, iskolakerülést, lógást” jelent, az egyik eredetmonda szerint: amikor Ricardo Infante először csinálta a trükköt egy argentin bajnokin 1948-ban, akkor a nevével játszva iskolás uniformisban szerepelt az El Grafico magazin címlapján, azzal, hogy ő egy gyerek, aki lóg a suliból. Ez így akkor életszerű, ha feltételezzük, hogy már létezett a mozdulat elnevezése, hiszen egy másik etimológiai megközelítés szerint a mozdulat arra hasonlít, amikor a szarvasmarha a saját farkával átcsap a hátsó lábán, vagyis a szintén spanyol „rabo” (farok) szóból jöhet.
Valóban, ez egy ügyes metafora: amikor Maradona és a többi nagymenő, aki jól csinálta ezt a trükköt „rabonázik” (vagy „rabonában, rabonával, rabonázva, rabonából ad be”), az olyan, mintha hirtelen egy plusz végtagja bukkanna fel az illetőnek, hiszen a támaszkodó lábán túl egyszer csak megjelenik a láb, amelynek a másik oldalon kellene lennie, s tökéletes technikával passzol, ível, sőt lő, akár 20-30 méterre. Európában talán idétlenkedésnek, fölösleges, öncélú kivagyiskodásnak gondolják az edzők az ilyesmit, ezért a játékosok igen ritkán folyamodnak a rabonához, még ha egyébként megy is nekik. Pedig egy szélsőnek sokszor könnyebb és gyorsabb ezt a megoldást begyakorolni és alkalmazni, ha a rosszabbik lába szerinti oldalra téved, mint a gyengébb lábbal megtanulni beadni. Annyira latin-amerikai ez a dolog (Pelé 1957-es rabonája az első állítólag, amelyet filmszalag rögzített), hogy angol vagy magyar neve nincs is. Van még az olasz „incrociata”, azaz a nem túl fantáziadús „keresztrúgás”.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. márciusi lapszámában.)
