A szabadidős vagy utcai foci helyszínének a „grund” utáni generációjára jellemző, igazán költői, plasztikus elnevezés a „dühöngő” és a „ketrec”. Mindkettő egy-egy metafora, egyértelműen utalva a lakótelepi, stabil ráccsal, drótkerítéssel körülölelt betonpályák legfontosabb jellegzetességére, vagyis a viszonylag kis területű pálya körül a magas és erős kerítésre, amely szigorúan behatárolja a lehetőségeket, erős kontúrok közé szorítja a játékot, amely csakis a „ketrecen” belül, de ott szabadon „dühönghet”.
A „Dühöngő ifjúság” és a „Dühöngő bika” klasszikus film- és színdarabcímeit más-más angol eredetiből fordították, de a szónak magyarul van igazán egyedülálló hangulata. (John Osborne 1956-os darabjának – Look Back in Anger – pazar magyar címe talán a fordító, Ottlik Géza leleménye, Martin Scorsese és Robert De Niro 1980-as klasszikusának magyar címe pedig az eredeti – Raging Bull – tükörfordítása).
A „dühöngő” öt melléknévi és egy főnévi jelentését ismeri az értelmező szótár, a „lakótelepi, bekerített beton focipálya” nincs a „hivatalos” jelentések között, de azért kétségtelenül létezik a szó ebben az értelemben is, újságcikkekben, városi szóhasználatban tetten érhető.
(A magazin 24. oldalán Nagy Tibor „legendás grundjai” között például éppen egy ilyenről írunk és mutatunk fotót.) És nagyon jól kihallható belőle a szenvedély, amelyet határok közé szorít a „ketrec” (már majdnem börtön) rácsa. Már ha van még szenvedély, mert ahol egykor kívülről bámulták a bent zajló játékot a pályára kerülésre hiába vágyakozó gyerekek, ott most sokszor üres a ketrec és környéke, okafogyottá váltak a rácsok, nem őriznek többé semmit…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. decemberi számában.)
