Sok posztnak volt, van rettenetes neve a futballban, elég idétlen magyarítás a „bekk”, ma már ósdi elnevezés a „centerhalf”, de a „liberó” felett is eljárt az idő (főleg amióta hasonló pelenkamárka is létezik), hogy aztán újabb divatszavak keletkezzenek a tárgykörben, mint „árnyékék”, „tükörszélső” vagy „hamis 9-es”.
Mára ugyancsak kikopott a futballnyelvből, és bár magyarul van, minden posztelnevezés közül talán a legszörnyűbb a „beállós”.
A nyolcvanas, kilencvenes években és még sokáig elhúzódó jelenségként, egy valamirevaló serdülőedző vagy BLSZ II-es stratéga nem boldogulhatott e varázsszó nélkül. Lehetetlen kinyomozni (nekünk legalábbis egyelőre nem sikerült), honnan és miként érkezett a futballnyelvbe ez a borzalom, de az biztos, hogy a baseballban és a softballban is létezik, az angol „shortstop” megfelelőjeként (?), ugyanakkor nem keverendő össze a kézilabdában az ellenfél hatosán bejátszást váró „beállóval”, akinél legalább érthető, hogy „beáll” a védők közé, mögé.
A labdarúgó „beálló” nem áll be sehova (hacsak nem a védelem és a középpályássor közé beállást akarja jelenteni) és még csak nem is a cserejátékos szinonimája, aki adott esetben beáll a csapatba. A fociban, a 4–3–3-as, letűnt rendszer egyik védőjátékosa a beállós, aki a három védő előtt játszik, de nem afféle „elősöprögetőként” vagy „szűrőként”, amiként a poszt utódjain szereplők, hanem kimondottan emberfogó feladattal, a beállósnak kell ugyanis őrizni a középcsatárt, hogy a középső védő szabadon (lásd: liberó) „söprögethessen”, és felléphessen adott esetben a támadásokhoz.
Vagy valami ilyesmi…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. októberi számában.)
