Kű Lajos, a Ferencváros csatára a ’70-es évek elején az ország egyik legjobb és legnépszerűbb futballistája volt. 1972-ben például egyetlen év alatt nyert Magyar Népköztársasági Kupát, a Fradival bejutott az UEFA-kupa elődöntőjébe, ott volt a müncheni olimpia ezüstérmes csapatában és a belgiumi Európa-bajnokság négyes döntőjében is a válogatottal. 2016-ig ő rúgta az utolsó Eb-gólunkat is.
Nagy baj nem érhette, mert ráadásul úgy hírlett, hogy ő a rettegett kommunista sportvezető, Kutas István kedvence, aki az egyik edzőtáborozáson rámutatott: „Ott fut az én emberem!” Bálint László meg is jegyezte: „Lajos, ez többet ér, mint egy főnyeremény a lottón.”
De aztán hirtelen megváltoztak a dolgok, az akkor már a Vasasban játszó Kűt 1975-ben magához rendelte Kutas. „Egyszer csak behívatott, és felsorolt vagy nyolcvan jelzőt rám: antikommunista, antiszovjet, antiszemita, satöbbi. Mindenben anti voltam. Az antiszemitizmus vádját tagadtam, a többit nem. Erre azt mondta: »Le foglak törölni a magyar futball térképéről!«” – idézte fel két évtizeddel később Kű Lajos.
Márpedig az 93 ezer négyzetkilométer, ami ha kicsúszik az ember lába alól, akkor bizony nem könnyű focizni, és Kutas fenyegetése a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha van kedve, a BLSZ I-ben, a Volán Taxinál folytathatja pályafutását, havi 3700 forintos fizetésért, és csak Grosics Gyula, a klub akkori elnöke tudta elintézni, hogy legalább a Volán NB II-es csapatában játszhasson.
Ekkor fogant meg benne a gondolat, hogy ha törik, ha szakad, itt hagyja az országot, és fel is vette a kapcsolatot Pázmándy Péterrel, aki akkor a genfi Servette edzője volt, és aki megígérte, hogy jelentkezhet nála, ha sikerül kijutnia Svájcba. Ez persze akkoriban szinte lehetetlennek tetszett. „Először úgy akartam meglépni, hogy bementem a Volán vezérigazgatójához, és turistavízumot kértem Olaszországba vagy Franciaországba. Erről azonban szó sem lehetett, hiába érveltem azzal, hogy jártam már vagy száz országban, mégis itt vagyok. Közölték, hogy most viszont más a helyzet, Kelet felé mehetek akárhová, még fizetik is a nyaralásomat, de a Nyugat szóba sem jöhet. Hát ez sajnos nem jött be, de az ingyen nyaralást azért kihasználtam, elmentünk a feleségemmel két hétre a Fekete-tengerhez.”
Aztán volt olyan terv, hogy átcsempészik a határon autóban, kamionban, de kamikáze akciókra nem vállalkozott. Egyszer pedig még hamis útlevelet is készítettek neki (ő lett volna Kovács Gábor szolnoki lakos), de félt, hogy a határon megismerik, hiszen akkoriban a Fradi-játékosokat még úgy felismerték az utcán, mint ma Alekoszt.
A zseniális terv végül a Kilián laktanya alatti „Söröző a Két Medvéhez” vendéglátó-ipari egységben született meg. Kű épp egy volános csapattársával, Molnár Györggyel iszogatott, amikor Molnár – aki szintén meg akart pattanni – elmondta, hogy ha nyugati ablakot lehetetlen is szerezni az útlevélbe, jugoszlávot korántsem, mert korábban évekig focizott a Kecskeméti Dózsában (és ugye a Dózsa a Belügyminisztérium csapata volt), vannak haverjai, és egyikük, Szabó László épp az útlevélosztályon dolgozik. „Jugóból” meg már csak egy ugrás Olaszország és a szabad világ. Molnár nyomban le is szervezett egy bulimeccset a régi haverokkal, sör, pacalpörkölt és egy illusztris vendég, Kű Lajos, aki a meccs után a következő mesével fordult Szabó Lászlóhoz: „Lacikám, ezekben a martfűi bocskorokban nem lehet focizni. Szabadkán viszont van egy olasz piac, ahol remek olasz cipőket lehet vásárolni. Kimennénk, de nincs jugoszláv ablakunk. Nem tudnál segíteni?”
A müncheni olimpiai dobogón (balról a hetedik)
Ez 1976 decemberében történt, és január első munkanapjára meg is beszélték a pecsételést. Molnár közben meggondolta magát, félt a lebukástól és a börtöntől, de egy másik Volán-játékos, Alapi Károly csatlakozott az akcióhoz, a későbbi válogatott kapus, Andrusch József pedig vállalta, hogy leviszi őket autóval Kecskemétre. Szabó László az útlevélosztályról ugyan nem tartotta be a szavát, de egy Fradi-rajongó alezredesnek köszönhetően mégiscsak került jugoszláv ablak a két játékos útlevelébe, hiszen az olasz cipős sztorit mindenki szépen megette.
Kű Lajos Fradi-mezben
Vesztegetni való idő nem volt, azonnal indultak, persze előbb kellett nyugati valutát (dollár, márka) szerezni, aztán bolgár levát váltani, mert a feltűnés elkerülése végett úgy tervezték meg a vonatutat, mintha Szófiába mennének, és csak átutaznak Jugoszlávián. A lakáskulcsát pedig Kű odaadta egy barátjának, vigyen el mindent, hiszen hamarosan úgyis lefoglalnák. (Egy IBUSZ-lakásról van szó, amelyben „szériatartozék” volt két értéktelen vízfestmény, emiatt a kommunista sajtó illegális műkincs-kereskedelemmel is megvádolta később a játékost.) A vonaton persze fel is ismerte egy gyanakvó rendőr, szinte ingre-gatyára vetkőztette mindkettőjüket, de mivel valutát nem talált (Alapi cipőtalpában volt), továbbengedte őket. Belgrádban aztán leszálltak, és rögtön megcélozták az olasz határt, amelyet végül Goricánál léptek át. Olaszország után pedig következett Svájc. Pázmándy Péter tartotta a szavát, szeretettel fogadta őket, és megengedte, hogy a Servette pályáján naponta kétszer eddzenek. Ekkor már idehaza égen-földön keresték a két hiányzó játékost, ám Kű hamarosan hazatelefonált a Volán szakszervezeti bizalmijának, megajándékozva a magyar futballtörténelmet az egyik legviccesebb anekdotával. Közölte, hogy a Genfi-tó partján van, mire a vonal túloldalán elhangzott az utánozhatatlan mondat: „Hála Istennek, Lajoskám, már azt hittük, disszidáltál!” A levegő csak akkor fagyott meg, mikor közölte, hogy a Genfi-tó Svájcban van.
Az alpesi országból azonban hamarosan továbbállt, menedzsere, Bánki Ferenc eljuttatta Belgiumba, Liége-be, és egy Jacques nevű franciánál szállásolta el. A kalandok azonban nem értek véget: néhány nap múlva Kűt és Alapit rendőrök rángatják ki az ágyból, egészen a börtönig. Kiderült ugyanis, hogy a szállásadó Jacques és a menedzser Bánki onnan ismeri egymást, hogy régen együtt ültek Budapesten dollárhamisításért és bútorcsempészésért. A francia rendőrök most rajtuk ütöttek, és amíg Kű és Alapi nem tisztázta személyazonosságát (az útlevelet korábban eldobták), benn kellett maradniuk. Kű állította, hogy magyar válogatott futballisták, de bizonyítani nem tudta, így csak két nap múlva szabadulhattak, és amint az újságok hírét vették, hogy magyar futballsztárok raboskodnak Liége-ben, nyomban riportot készítettek, továbbá a tiltás ellenére néhány fotót is, ami másnap címlapokon jelent meg, és ennek a híre természetesen Magyarországra is eljutott. A Népsport és a Népszabadság 1977. február 18-án közölte is a belga lap cikkét, kiemelve, hogy a már itthon is renitens Kű dollárhamisításért, csempészésért, útlevél-hamisításért és illegális műkincskereskedésért ül, vagyis csak oda került, ahová való…
Két nap után tehát szabadultak, három nap múlva pedig meccset játszottak egy kiscsapat, a Courtrai színeiben előbb az Union, aztán a belga katonaválogatott ellen. Ez utóbbit megtekintette az aktuális bajnok FC Bruges vezérkara is, és látva Kű játékát és gólját, azonnal szerződést ajánlott neki. Az igazolás megtörtént, ám ezzel egyidőben életbe lépett a disszidálás miatti egyéves FIFA-eltiltás is. (Az MLSZ két évet kért, de a Bruges kiharcolta a felezést.) Kű így 1977 tavaszától együtt készülhetett Ernst Happel csapatával, de pályára még barátságos meccsen sem léphetett. Közben a Bruges hihetetlen menetelésbe kezdett a BEK-ben, és 1978 tavaszán a négy között a Juventusszal találkozott, amikor már lejárt az egykori Fradi-csatár eltiltása, ám a játékengedélye mégsem érkezett meg. A Bruges azonban továbbjutott, és első (valamint azóta is utolsó) belga csapatként bejutott a BEK-döntőbe, amelyet a Liverpool ellen vívhatott a Wembleyben. És közben megérkezett a játékengedély is, így Kű majdnem véghezvitte azt a bravúrt, hogy az egy év eltiltás utáni első meccse rögtön a BEK-döntő lesz, ám előtte néhány nappal már játszott a Belga Kupa elődöntőjében is a Charleroi ellen. Mindezek ellenére a Népsport helyszíni tudósítójának és a meccset kommentáló tv-riporternek nem kis meglepetésként hatott, amikor egy magyar játékos futott ki a BEK-döntőn a pályára (a magyar focistáknak ez azóta sem szokásuk), és akik látták a közvetítést, úgy emlékeznek, hogy a szpíker nem is nagyon merte a nevét említeni. Hát még Kű Lajos édesanyja hogy csodálkozott, hiszen itthon a legutóbbi hír az volt fiáról, hogy börtönben van, csak a döntő napján megjelenő újságokban írták, hogy elképzelhető Kű pályára lépése is. „Talán itthonról úgy tűnhetett, hogy százezer ember szorításában a Wembley falai között börtönben voltunk, de azért összkomfortos volt” – mondta Kű a döntő után, amelyet a Liverpool 1–0-ra nyert meg. A magyar játékost hatvan perc játék után 0–0-nál cserélték le.
A Bruges-zsel 1980-ban belga bajnokságot is nyerő, addigra már belga állampolgárságú Kű Lajos legközelebb 1986-ban látogatott Magyarországra, majd 1997-ben hazaköltözött. Ma az Aranycsapat Alapítvány elnökeke és az ő nevéhez fűződik a Kárpát-medencei Összmagyar Diákbajnokság életre hívása is.
Veszprémi Linda
„Te meg mit keresel itt?”
Ezúttal is találkoztunk a főszereplővel, Kű Lajossal, aki szívesen mondott pár mondatot:
„Kutas István mindig kedvelt engem, és ma már tudom, hogy amikor magához hívatott, az az ügynökei miatt volt, tudom is, ki jelentgetett rólam, de nem árulom el. Antiszemitának próbáltak beállítani, mert Kutas is zsidó volt, pedig antiszemita biztos, hogy sohasem voltam. Mindenesetre kapóra jött a vád, mert ha nem lettem volna rászorulva a szökésre, maradtam volna én is, amit nagyon bánhatnék, mert csodálatos életem volt kinn, minden nap hálát adok érte. Eljutottam olyan helyekre, amiről korábban álmodni sem mertem, láttam Rio de Janeirót, az inkák szent helyét, Cuzcót, Ausztráliában a helyet, ahol Cook először szállt partra, és folytathatnám. A Wembleyben pályára lépni a BEK-döntőben pedig életem legcsodálatosabb élménye volt, ha itthon maradok, sztárjátékossá válni a Volánban annyi esélyem sem lett volna, mint Szálasinak a Népbíróság előtt. A BEK-döntő után volt egy meglepő találkozásom, hiszen a lelátón egyszer csak magyarul rám szólt valaki: »Te meg mit keresel itt?« Barcs Sándor volt, az UEFA akkori alelnöke. Nagy kommunista volt az öreg, de igazán rendes ember, aki szerette a futballistákat. Megkértem, intézze már el, hogy édesanyám kijöhessen hozzám, hiszen másfél éve nem láttam már. Elintézte, és nagyon hálás vagyok neki ezért.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. augusztusi számában.)
