Identitásuktól megfosztott csapatok a Rákosi-korszakban

Szerző Veszprémi Linda

Óriási felháborodást keltett, amikor az Újpest FC belga tulajdonosa, Roderick Duchatelet önhatalmúlag megváltoztatta a 132 esztendős klub hagyományos címerét. Képzelhetjük, micsoda sebeket ejthetett a szurkolói lelkekben, amikor az 1950-es évek hajnalán nem „csupán” régi címerétől, de a klubszíneitől, sőt még a nevétől is megfosztottak egyesületeket. És még csak tüntetni sem lehetett ellene…

A legnagyobb csapást a legnépszerűbb klubra, a polgári, „fasiszta” csapatként elkönyvelt Ferencvárosra mérték, nem sokkal az 1949-es politikai fordulat, a kommunista hatalomátvétel után. A sportegyesületi rendszer átszervezésének lényege az volt, hogy a párthatalom felismerte: a magánszektor és a mecénások már nem tudták fenntartani a klubokat, hiszen a magántulajdont háttérbe szorították, a gyárakat, nagyvállalatokat államosították. Ahhoz, hogy a sport és a futball színvonalas maradjon – márpedig ez volt a cél, hiszen a sportsikerek a rendszer külföldi elfogadtatásának egyik legfőbb eszközei voltak –, tulajdonképpen államosítani kellett. Ezt pedig a gyakorlatban úgy oldották meg, hogy szakszervezetek, bányák, üzemek, állami szervek váltak egy-egy sportegyesület fenntartóivá. Az FTC az Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szövetsége (ÉDOSZ) fennhatósága alá került. Mészáros József, a csapat akkori játékosa így emlékezett vissza ennek lefolyására a klub híres krónikásának, Nagy Bélának: „Úgy emlékszem, már 1948-ban Nádas Adolf ügyvezető elnökünk összehívta a csapat idősebb játékosait, majd tájékoztatott bennünket a helyzetről. Elmondta, hogy a magyar sport vezetése új felépítésű egyesületeket kíván létrehozni. Az FTC-nek két lehetőség adott: a Légierő vagy az ÉDOSZ csapata lehet. »Beszéljék meg a csapat tagjaival, mi, vezetők is fontolgatjuk a dolgot, azután majd együtt döntünk« – mondta. Természetesen izgatottan tanácskoztunk, és mivel az egyenruha egyikünket sem csábította, valamint az élelmezésiek játékosának lenni biztos élelmet is jelent – ami abban az időben nem volt utolsó szempont! –, úgy határoztunk, hogy mi, játékosok az ÉDOSZ-t választjuk. Közöltük Nádas Adolffal döntésünket, aki mosolyogva hallgatta »érveinket«, és nyugodt hangon így szólt: »örülök, hogy a vezetőség és a játékosok egyet akarnak, hiszen mi is úgy látjuk, hogy az ÉDOSZ-ban biztos támaszra lelünk«.”

1950. február 16-án az FTC egyesült az ÉDOSZ SE-vel, és ÉDOSZ néven szerepelt tovább. Három nappal később már ezen a néven verte meg az MTK-t a Szabadságharcos-kupa döntőjében 3:1-re (az ÉDOSZ-éra első gólját Deák Ferenc szerezte). A klubszínek egyelőre megmaradtak, sőt egy újításra is sor került: a februári 26-i bajnokin először játszott magyar csapat számozott mezben. Az együttes azonban borzalmasan szerepelt, majdnem kiesett, és még ebben az évben, december 17-én véget is ért az ÉDOSZ-éra. 1951 januárjában a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) úgy döntött, hogy egységes rendszerű szakszervezeti egyesületeket hoz létre, és az ÉDOSZ sportegyesületei attól kezdve Kinizsi SE néven szerepelnek tovább, és egységesen piros-fehér klubszíneket kapnak, a Szpartak Moszkva mintájára. A Ferencváros is, Bp. Kinizsi néven, öt évig piros-fehérben játszott. (Egyszer szerepelt csak zöld-fehérben az együttes, az 1955-ös Húsvéti Torna bécsi mérkőzésén, volt is belőle nagy balhé, miután hazaérkeztek a ferenc­városiak – erről bővebben a 78–79. oldalon, az Onódy-ügynél is olvashatnak.)

A nagycsapatok közül egyébként a Kispesti AC-t szippantotta be először az új rendszer, már 1949 végén, de ez azért nem illeszkedik szervesen a cikkünkbe, mert egyrészt akkor még nem volt nagycsapat a későbbi Honvéd, amely néhány év múlva viszont már az Aranycsapat gerincét adta, másrészt nem volt kárvallottja a politikai fordulatnak, sokkal inkább a haszonélvezője, még úgy is, hogy a klubszíneit piros-feketéről piros-fehérre módosították. Viszont nem sok kellett hozzá, hogy a Ferenc­város váljon a Honvédelmi Minisztérium és az élet-halál urának számító Farkas Mihály csapatává a KAC helyett, ám a frissen kinevezett szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv megvétózta ezt a tervet, mert politikailag megbízhatatlannak, a „reakciós erők” melegágyának tartotta a IX. kerületi klubot, helyette a kispesti egyesületet javasolta. Ahogy Hoppe László írta a Labdarúgó bajnok­ságaink, 1901–1969 című munkájában: „A szépséges szegény kis kispesti Hamupipőkének hatalmas kérője akadt. A Néphadsereg. A Kispest pedig benősült.”

Az MTK 1950. február 26-án „kelt el”: a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének fennhatósága alá került, és a neve Buda­pesti Textiles Sport Egyesületre (röviden Textilesre) változott. De aztán nem sokkal később a hatalomnak sokkal jobb ötlete támadt: a Ferencváros utáni második legsikeresebb klubot a textilesek helyett a gyűlölve rettegett Államvédelmi Hatóság, az ÁVH égisze alá rendelte. A Hidegkuti Nándort vagy Lantos Mihályt is felvonultató csapat új neve Bp. Bástya lett, a színe pedig kék-fehérről ugyancsak piros-fehérre módosult, de ennél sokkal kellemetlenebb volt számára, hogy sikereivel az ÁVH-t kellett szebb színben feltüntetni a világ előtt. A Szabad Nép egyik 1951-es cikkében Hidegkuti százados (merthogy a játékosok hivatalosan tiszti rangot kaptak a szervezetben) tesz ígéretet arra vonatkozóan, hogy „az Államvédelmi Hatóság sportolói minden erejükkel segítik továbbfejleszteni népi demokráciánk sorsát.” Az ünnepi közgyűlésen még nagy tapsot kapott Marschall László ügyvezető, aki Spanyolországban harcolt a fasizmus ellen, és újságíróként a Népsport szerkesztője is volt, majd májusban perbe fogták kémkedés vádjával, decemberben pedig kivégezték. 1953-ban aztán visszakerült a Textilipari Dolgozók Szakszervezetéhez a klub, a neve Budapesti Vörös Lobogóra változott, de továbbra is piros-fehérben játszott.

A Ferencváros, a Kispest és az MTK után az Újpesti TE sem kerülhette el a sorsát, viszont jóval olcsóbban megúszta, mint nagy riválisai. Az UTE a Budapesti Rendőr Egyesülettel egyesült, vagyis a belügyminisztérium fennhatósága alá került, ami persze szintén nem tette népszerűbbé a futballcsapatot, a neve pedig 1949-ben Dózsa SE-re, 1951-ben Budapesti Dózsa SK-ra változott, viszont legalább nem kellett megváltoztatnia a lila-fehér klubszíneket. A címere persze azért így sem maradt érintetlen: belekerült egy ötágú vörös csillag, a Dózsa szó D betűje pedig ugyanolyan lett, mint a keleti blokk országaiban a Moszkvától Drezdán és Berlinen át Zágrábig megtalálható Dinamo-­csapatok címerében is.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. augusztusi lapszámában.)