Szöveg Veszprémi Linda Grafika Hudi Dániel
Köztudott, hogy az Aranycsapat játékosai közül az idén augusztusban 90 esztendeje született Czibor Zoltán volt a legkülönlegesebb karakter. A Bolond becenéven is ismert balszélső kiszámíthatatlan volt a pályán, sokszor úgy tűnt, mintha maga sem tudná, mi lesz a következő mozzanata, nemhogy a csapattársai vagy az ellenfelei. Korát messze megelőzve gyakran változtatta a helyét a pályán, mindig képes volt váratlan megoldásokra – magán hordozta tehát a zsenik minden jellemvonását. A pályán kívül is kilógott a sorból a futballisták között kimagasló műveltségével és olvasottságával, és gyakran keverte bajba, hogy az 1950-es évek kommunista diktatúrájában gyakran jelét adta rendszerellenességének, ritkán tudta megállni, hogy olykor-olykor ne szóljon be nyíltan az elvtársaknak (lásd keretes írásunkat).
Mivel népszerű és elismert futballista volt, aki pályafutása legjobb éveiben – központi utasításra – a hatalom csapatának számító Honvédban futballozott, olykor olyan cselekedeteket is megengedhetett magának, amelyekért más már internálótáborban vagy az Andrássy út 60.-ban találta volna magát.
Akárhányszor bosszantotta is fel viselkedésével az élet-halál urainak tekinthető pártvezetőket, valahogy mindegy balhéját megúszta ép bőrrel. Az egyiket azonban csak hajszál híján: az EMKE-botrány nemcsak pályafutását törte majdnem keresztbe, hanem nagyon könnyen az életébe is kerülhetett volna.
Történt, hogy 1955-ben a Keleti pályaudvarnál találkozott egy régi barátjával, egy volt ludovikás katonatiszttel, akivel beültek meginni valamit a Rákóczi út híres kávéházába, az EMKE-be. Amikor távozni készültek, vette észre, hogy nincs nála pénz, és a pultos hölgy elkezdett gúnyolódni vele, mondván, mire való az a sok csempészés, ha így sincs pénze. (A futballistáknak, legalábbis az elveszített vb-döntőig elég nagyvonalúan, a hatalom engedélyezte a külföldi utakról a csempészáruk behozatalát, amivel kiegészíthették az átlagemberekéhez képest magas, de a külföldi sztárokéhoz képest nevetségesen alacsony fizetésüket, a valójában illegális tevékenység miatt azonban zsarolhatóvá váltak.) Feltehető, hogy a nő nem csupán pultos volt az EMKE-ben, hanem a kor szokásainak megfelelően besúgó ügynök is. Czibor – aki saját elmondása szerint ivott már pár pohárral, de nem volt részeg – így replikázott: ő munkával keresi a kenyerét, nem elég hanyatt feküdnie…
Az ezt követő eseményekről Czibor két helyütt beszélt részletesen, némileg máshová helyezve a hangsúlyokat. Bocsák Miklós Kocsis és Czibor című, 1983-as könyvében így fogalmazott: „A szeme villogni kezdett (a mixernőé – V. L.), megfogott egy poharat és hozzám vágta. Borzasztó jó a reflexem, a fejemet hátrahúzva lekezeltem a poharat, a lábamra helyeztem, és visszapasszoltam neki szépen a kezébe. Ezt már nem bírta elviselni, hisztériázni kezdett, én meg vele voltam elfoglalva, amikor látom ám, hogy többen nekigyürkőznek és verik a barátomat! Mert hozzám, a hadsereg tisztjéhez hozzányúlni nem mertek, hát a barátomon akarták elverni a port. Levettem a kabátomat… Te olyat még nem láttál, én olyan vagyok, mint a macska és ha begolyózok, mert nem csak a pályán golyózok be…”
Szöllősi György 1997-es, Dribli az égig című könyvében pedig ekképp mesélte: „Felugrott, és kiáltozni kezdett: ez a fasiszta, ez a részeges. Folyt a taknya, nyála. Fasiszta? Inkább az, mint ilyen bolsevik (idézhetetlen szó)! Valamit még mondott, azt hiszem, azt, hogy ezek a fasiszta magyarok. Na, a k… anyádat, elkaplak! Úgy eltűnt… Kerestem a konyhában, a vécében, mindenhol kerestem. Megölöm, ha megtaláltam volna. Látom, hogy közben ütik a gyereket, a barátomat. Ott hátul, amíg én ezzel voltam elfoglalva. A pincérek. Azok is mind az ÁVH-nak dolgoztak. Lerugdostam a barátomról őket, és elkiáltottam magam: összes (idézhetetlen szó), libasorba, beállni. Aztán csináltattam velük: »Balra át! Ott van a helyed! Parancs!« Aztán fizetni kellett volna, nálam meg nem volt egy fillér sem, képzeld el! Nem tudtam, hogy nincs, másik ruhát vettem föl, vagy valami. Na, taxival haza, haza Budára, be a pénzt. Nem tudom, az ördög bújt belém, eltettem egy kis tőrt is, amit Svédországban vettem. Mondom, mielőtt megölnek, hullanak előttem.”
Budai Lászlótól, az Aranycsapat és a Honvéd jobbszélsőjétől tudjuk, hogy Czibor tízezer forinttal tért vissza tiszti egyenruhájában, és a százforintos papírpénzeket szétdobálta az EMKE padlójára, miközben azt kiabálta: „Még hogy én nem tudok fizetni?”. Aztán mindenkit kiparancsolt az épületből.
Másnap úgy ment edzésre, mintha mi sem történt volna, de a besúgóhálózat kiválóan működött: az öltözőben síri csend fogadta, majd hamarosan közölték vele, hogy már nem kell átöltöznie. Attól fogva mindenhová rendőrök kísérték, házi őrizetre kényszerítették. Ahogy mondta, nem volt ügyvéd, aki vállalta volna a védelmét, és bár dokumentumok nincsenek, tudjuk, akkoriban könnyen és gyorsan hozták meg a legsúlyosabb ítéleteket is, mindenki emlékezett még az újpesti válogatott csatár, Szűcs Sándor esetére, akit 1951-ben felakasztottak.
Czibor Zoltán életét a legenda szerint Puskás és Bozsik mentette meg. „Aztán egyszer csak Farkas Mihály (honvédelmi miniszter, a Honvéd klubelnöke – V. L. – a szerk.) hívatta Puskást és Bozsikot – mesélte Czibor Bocsák Miklósnak. – Azt kérdezte tőlük, mekkora érték ez a Czibor a magyar labdarúgásnak, az országnak? Van-e rá szükség? Van-e akkora szükség rá, hogy ezt a botrányát elfelejtsék, vagy nincs, és akkor megszabadulnak tőlem? És akkor Öcsi körülbelül azt mondta, hogy Cziborra olyan szükség van, mint senki másra, ha nincs Czibor, nincs Puskás sem, és még mondhatott egy-két dolgot, nagyon-nagyon kiállt értem. És én azóta sem felejtettem el neki, amíg élek, hálás leszek ezért a tisztességes, becsületes kiállásáért, utána mindjárt megszűnt a fogság, a házi őrizet, meg sem büntettek, mehetett minden tovább, ahogyan addig ment.”
Ez nem teljesen igaz, mert a válogatottban ezután sokszor mellőzte őt indokolatlanul Sebes Gusztáv szövetségi kapitány, vélhetően az EMKE-ügy miatt, csak Bukovi Márton rehabilitálta 1956 nyarán, amikor a sikertelen tavaszi meccsek sora és a forradalom előszele elsöpörte a vb-döntő diktatorikus kapitányát, az egyben sportbizottsági vezető Sebest.
Legyőzte a kommunizmust
Az idomíthatatlan Czibor Zoltán – ennek veszélyét fel sem mérve – gyakran gúnyolódott a kommunista diktatúra visszásságain. Egyszer az öltözőben úgy nyitotta ki a Népsportot: „Na, lássuk, hány traktort adtunk ma a népgazdaságnak…”. Amikor 1956-ban győzött a válogatott Moszkvában Czibor góljával, azt kiabálta az öltözőfolyosón: „Legyőztük a kommunizmust!”. E fölött még szemet hunyt a pártvezetőség, de amikor a Lenin-mauzóleumban szórakozott (a végtelennek tűnő hosszú sorban állva addig bámult az égbolt egy pontjára, míg mindenki úgy nem tett, ő pedig a földön fetrengve nevetett rajtuk), nem engedték haza a csapattal, két hétig fogva tartották Moszkvában.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. szeptemberi lapszámában.)