Mészöly Kálmán, a 61-szeres válogatott, Eb-bronzérmes, négyszeres bajnok labdarúgó, háromszor is a magyar válogatott szövetségi kapitánya július 16-án, e lapszámunk zártája után lett 80 éves.
Több mint 65 esztendeje ismerem, azt is állíthatom, hogy közeli barátjának mondhatom magam, de ha keresztre feszítenek, akkor sem tudnám megmondani, mikor volt akár játékosként, akár edzőként a csúcson, melyik nap volt a maga mögött hagyott 80 esztendőnek az a 24 órája, amit ő maga is (és nem mások) élete legboldogabb, legsikeresebb huszonnégy órájának tart. Nem tudom, mert a Mészöly-irodalom olyan gazdag, hogy az egy könyvtáros feldolgozásáért kiált. A leírt mondatoknak törvényszerűen vizualitásuk van, és amikor ránézek arra a néhány szóra, amely a magyar nyelv szabályai szerint a „Mészöly Kálmán 80 éves” tartalmat adja, nem akarok hinni a szememnek, és valami kapitális sajtóhibára gondolok. Holott pontosan tudom: a cím helyes, a magyar labdarúgás valaha volt legnagyobb tudású középhátvédje július 16-án belépett a kilencedik X-be, ami sok egyéb mellett azért is furcsa, mert ha valaki, akkor ő aztán igazán nem szerette döntetlenre, azaz X-re játszani sem a futballt, sem az életet. (Jó, néhány előre megbeszélt döntetlenről most, ezekben az ünnepélyes pillanatokban tekintsünk el!)
Semmilyen körülmények között nem tudta elviselni, ha valami olyan „döntetlenszerűen” sematikus és papírízű, „inkább kapjunk ki egy gigászi csatában, mint a közönséget becsapva játszunk egy halálosan unalmas ikszet”, mondogatta akkoriban, amikor a magyar futballban több volt a megegyezéses mérkőzés, mint egy-egy jó termés esetén a meggy a fán. De visszatérve élete csúcspillanataihoz, azt talán ő sem tudná megmondani, hogy a Vasashoz szerződését (a III. kerületi TTVE- ből 1958-ban igazolt a piros-kékekhez), a Vasassal (játékosként) nyert négy bajnokságot, azt a felejthetetlen búcsúmeccset, amelyet 22 ezer néző tombolt végig a Fáy utcában, és amelyen a magyar labdarúgás minden mozdítható ékköve felvonult, vagy a három szövetségi kapitányi időszakában lejátszott valamelyik meccsét tartja-e élete csúcspillanatának. És akkor még nem volt szó arról a percről, amikor 1966. július 15-ét mutatta a naptár, amikor 25. születésnapjának az előestéjén, az angliai világbajnokságon, a címet védő Brazília ellen játszottunk, vezettünk 2:1-re, és a 73. percben (Bene Ferit kaszabolta le valamelyik brazil védő a 16-oson belül) az angol bíró, bizonyos Kenneth Dagnall 11-est ítél a javunkra.
A laikusok azt gondolnák: azon a szinten, ahol egy futballista egyáltalán pályára léphet világbajnokságon, ráadásul a brazilok ellen, egy büntető sikeres végrehajtása körülbelül annyi, mint egy műbútorasztalosnak egy konyhai faszéket esztergálnia, de ez egyáltalán nem így van. Abban a csapatban, amelyben amúgy minimum négy világklasszis játszott (Mészöly, Bene, Albert, Farkas), és mit mondjak, Európa-klasszisokban sem álltunk rosszul, ha egyenként végigmegyek a pályán levőkön, Bene Ferenc és Mészöly Kálmán voltak azok, akik a büntetőrúgás tudományában (is) doktori fokozattal bírtak. Albert Flórián például hiába volt a földkerekség egyik legjobb középcsatára, hiába kapott éppen a magyar–brazil után másfél évvel aranylabdát, nincs az az edző, aki rábízta volna egy 11-es végrehajtását, mert egész egyszerűen a lábai „nem arra voltak szocializálódva”.
Egy ország ült itthon a televíziók előtt, és pontosan annyian tartották magukban a beszívott levegőt, amennyien a 11-es pontra leállított labdának nekifutó Mészölyt bámulták. Kálmán (tessék megnézni valamelyik videoportálon!) olyan prózai egyszerűséggel lőtte be jobbal Gilmar (ő sem volt ám akárki, hiszen kora legjobbjának tartották a maga posztján) kapujának jobb alsó sarkába a labdát, mintha egy szerdai edzőmeccsen 12:0-nál az Óbudai Pamut ellen végzett volna el büntetőrúgást. Utána nem sokkal megsérült a válla, de felkötött karral is tovább játszott. Egy nagy időutazással választhatom élete másfél órán át tartó pillanatának azt az 1981-ben lejátszott Magyarország–Norvégia vb-selejtezőt is, amelyen a győzelem számunkra a kijutást jelentette a spanyolországi vb-re, és amikor a Népstadionban éppen a tét okán olyan volt a hangulat, amilyen állítólag a pokol legmélyén szokott lenni, és mindeközben az élete meccsét játszó Mészöly Kálmánról még egy dokumentumfilmet is forgattak.
A kamerák rögzítették minden mozdulatát, minden szavát, minden grimaszát, és hiába nyertünk 4–1-re, amit a film bemutatója után a kritikusoktól a sajtóban kapott, az sokkal súlyosabb volt, mintha 4–1-re elveszítettük volna a mérkőzést. Pedig nem tett mást, csak úgy élt végig egy nagy jelentőségű meccset, ahogyan azt egy vérbeli trénernek kell, és ha a száján az iszonyú feszültség okán ki is csúszott néhány olyan káromkodás, ami nagyon bántotta a széplelkűek fülét, ma már elmondható: Mészöly azon a meccsen, amely élete egyik botránykövének bizonyult, összehasonlíthatatlanul kevesebbet káromkodott, mint ahány obszcén szó egy-egy alternatív színházi előadás során tíz percen belül elhangzik.
Apró kis ajándékocska csupán erre a nyolcvanra, ha írásban is itt áll: az a film nem botránykő, hanem kultmozi lett azóta, ahol egy született futballtréner pokoljárását és mennybemenetelét örökítette meg a filmszalag. Egyszer, egy futballtörténelmi könyvben azt írtam róla: „Játékoskorában olyan volt a teste, mint Michelangelo Dávid-szobráé”. Mára ezt finomítanám, no de az idő vasfoga mindenkin elvégzi a maga munkáját. A mai Mészöly Kálmánba még mindig mindenki beleláthatja azt a szobrot, amit anno lejegyeztem, no meg azt a férfit is, aki a magyar futballtörténelem meghatározó egyénisége. Boldog 80. születésnapot, drága Kálmán!
Lakat T. Károly
