A legkevésbé talán azzal volt elfoglalva a világ 1941. szeptember 15-én, hogy egy Hercegszántó nevű településen, az Albert családban egy kisfiú született, aki az amúgy gyakorinak igazán nem mondható Flórián nevet kapta a szüleitől. Azóta eltelt nyolcvan év, és két nappal a FourFourTwo jelen számának megjelenését megelőzően, ha szolid mértékben, meglehetősen visszafogott hangnemben és terjedelemben is, az emlékezésre egyáltalán fogékony lapok megemlékeztek arról, hogy a magyar labdarúgás legnagyobb eredményt elérő labdarúgója, az 1967-ben aranylabdás Albert Flórián aznap lenne 80 éves. Igaz, hogy már egy évtizede nincs közöttünk, de azért ennyire gyorsan nem mosódhat ki egy ilyen nagyságrendű személyiség még egy olyan sportág képviselőinek emlékezetéből sem, amelynek mai hangadói inkább elítélik, lenézik és megszólják a visszatekintést, az emlékezést vagy egyenesen a romantikát, míg a jelen történéseit, az eszméletlenül gyors tempóban száguldó világ másodpercnyi értékkel sem bíró eseményeit – ahogyan ők nevezik – „a múlton való rágódásnak” vagy „köldöknézésnek” nevezik.
Márpedig attól, hogy meglehetősen kevesen vagyunk már, akik ennek a zseniális tehetségű futballistának az NB I-ben való bemutatkozó mérkőzését (1958. november 2.) a Népstadionban a Diósgyőr ellen személyesen is láttuk (én speciel apai nagyapámmal, mert apám akkori csapata, a Tatabánya az akkor éppen NB I-es Miskolccal játszott, és győzött 2:1-re), a zsenialitása egy jottányit sem lesz kisebb vagy könnyebben feledhető. Még arra is emlékszem, hogy egy nagyon ritkán használt, vékony keresztcsíkos mezben lépett pályára a Fradi, és a fiatal reménységként számontartott újonc Albert Flórián mindjárt két góllal mutatkozott be az élvonalban. Erősen rácáfolt ezzel a labdarúgásban talán akkor először és utoljára tévedő remek edző, Bukovi Márton majdhogynem végzetes ítéletére, aki még egy kölyöktoborzón látta a kis Albertet, és azt mondta róla az edzőkollégáknak: „Ugyan már, mit akartok ettől az esetlen laklitól, sohasem lesz belőle futballista”. Mit mondjak, lett. Albert Flórián, ha csak az NB I-es éveket veszem, akkor 1958 és 1974 között, azaz 16 éven át kizárólag a Ferencváros színeiben lépett pályára, holott pályafutásának volt olyan szakasza (mondjuk, 1962 és 1969 között), amikor nem volt a világnak olyan klubcsapata, amelyik ne állította volna őt kezdője csatársorának közepére. Akkoriban még nem a 10-es, hanem a 9-es számú mez volt a koronaéke a földkerekség csatárainak, és Flóri (akit egy idő múltán a szurkolók elkezdtek nemes egyszerűséggel csak Császárnak becézni) ennek a 9-es számú meznek legalább olyan értéket és patinát adott, mint Brazíliában bizonyos Pelé vagy Argentínában bizonyos Maradona a 10-essel jelzett dressznek.
De megtette ugyanezt a válogatott akkoriban csak meggypirosnak nevezett felsőjével is, amelyben az 1966-os, angliai vb-n, az aktuális világbajnok Brazília ellen olyan parádés futballt mutatott be, hogy arról nemcsak nálunk, hanem a tetthelyen, Angliában, de különösen Brazíliában mind a mai napig beszélnek. Sem a bajnoki, sem a válogatott mérkőzései közül nem lehet kiemelni egyet, mert akkor legalább tíz vagy húsz másikkal szemben követnék el durva igazságtalanságot, a nemzeti színekben bemutatott hungarikumai közül a brazilok ellenit már említettem, ha pedig egy hazaira is igény mutatkozna, akkor megemlíteném azt a Debrecen ellen 7:1-re megnyert meccset, amelyen hatszor talált be a hajdúságiak hálójába. Világklasszis mivolta dacára erősen megosztó személyiség volt, ám furcsa és egészen sajátságos módon nem a természete, hanem a játéka tette azzá.
Volt egy szokása: a Fradi támadásinak végén, amelyek döntő többségében övé volt a főszerep, úgy pihente ki néhány másodpercig a fáradalmait, hogy csípőre tett kézzel megállt valahol a félpálya környékén Soha, semmi baj nem lett volna ebből (egészen elképesztő, hogy néha milyen apróságokon, reflexszerű, azaz egyáltalán nem tudatos mozdulatokon múlik az, hogy valakit ne kritizáljanak az emberek), ha nem teszi csípőre a kezét, de miután odatette, az egész tartásának kölcsönzött egy hetyke, „kihaénnem” jelleget, amit a szurkolók egy része nem tudott elfogadni. „Az Albert? Az csak álldogál csípőre tett kézzel, és nem csinál semmit” – született meg az ítélet, amit egy életen át nem tudott levakarni magáról, igaz, Császár volt egészen a haláláig, úgyhogy nem is nagyon volt erre szüksége. Mindent elért, amit a magyar futballban az ő korában el lehetett érni. Álomgóljával vertük meg a világbajnokként először hozzánk látogató németeket, kettőt rúgott a kettőből Angliának, és szintén a derék britek voltak kénytelenek végignézni azt a cselszlalomot, amelyet az 1962-es chilei világbajnokságon ellenük bemutatott, hogy aztán szinte az alapvonalról lője a labdát, Springett kapus hálójába. Ám írhatok a klubsikereiről, arról, hogy tagja volt az eddig egyetlen, nemzetközi kupát nyerő magyar csapatnak (1965, VVK, FTC); hogy három évre rá ismét VVK-döntőt játszott Leedsben és a Népstadionban a United ellen (igaz, ekkor nem sikerült a győzelem), hogy vasárnapról vasárnapra annyi örömet szerzett a Fradi-meccsekre kilátogatóknak, hogy azok életük végéig el voltak látva futballélményekkel.
Már egy évtizede nincs közöttünk, és mostanában ünnepelnénk a 80. születésnapját. Az ünneplésben aktívan résztvevők egy idős bácsit látnának csupán, hiszen amikor Albert a maga csodáit a pályára tette, még nem is éltek, de akik vele együtt, ott fenn most már minden lelkiismeret-furdalás nélkül ihatják a kis- és nagyfröccsöket, biztosan arról beszélnek, hogy milyen is volt az, amikor a Flóri a kezdőkör táján labdát szerzett, megindult az ellenfél kapuja felé, mint a szalmabábukat, úgy cselezte ki a rátámadó ellenfelek sorát, elhúzta a labdát a kapus mellett is, hogy aztán valami egészen egyedi, csak rá jellemző, mondhatni pökhendi mozdulattal, sohasem bombázva, hanem mindig leheletfinoman átgurítsa a gólvonalon. Aztán persze megállt. És csípőre tette a kezét…
Lakat T. Károly
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. októberi számában.)
