Életének 78. évében, november 25-én elhunyt Szuromi Antal, az egykori kiváló futballista, a Dorog, a Tatabánya, az MTK és a VM Egyetértés egyszeres válogatott csatára.
Amikor ott nagyon magasan, fent, a paplanfelhőkön túl híre ment, hogy hamarosan egy Szuromi Antal nevezetű úr érkezik és kér majd bebocsátást az ottani világba, az égi futballkolónia tagjain túl a vendéglátóipari hírességek körében is nagy mozgolódás támadt. Gyorsan kiderült, mind a labdarúgók, mind a vendéglősök a saját köreikben szeretnék a továbbiakban tudni a jövevényt, hiszen az illető neve egyformán jól csengett a két egymástól voltaképpen távoli, ám adott esetben mégis összefonódó világ reprezentánsainak körében. A legkevésbé talán a futballisták izgalmát kell magyarázni, hiszen ki ne tudná, hogy Szuromi Anti az egyik legszeretettebb tagja volt a hatvanas és a hetvenes évek honi futballjának, akit túl azon, hogy mindenki elismert és tisztelt azért, amit a pályán a labdával tudott, „mérkőzésen kívüli” emberként is szinte kivétel nélkül mindenki úgy beszélt róla, ahogyan csak a legjobb barátjáról szokott. Megvolt az a csak nagyon kevesek birtokában lévő tulajdonsága, hogy belépett egy csapat öltözőjébe, és ott két perc múlva már ő volt a főnök, még azok is elkezdtek hozzá igazodni és a képzeletbeli zászlója alá tömörülni, akik addig a legnagyobb hangadók voltak. Így volt ez Dorogon, Tatabányán, az MTK-nál és a VM Egyetértésnél is, azaz minden csapatánál, amelyben pályafutása alatt megfordult.
Mindenütt hagyott maga után valami olyan egészen kivételes történetet, amelyet aztán távozása után még évekig emlegettek mind a játékosok, mind az adott klub szurkolói, az „emlékszel, amikor a Szuromi Anti…” kezdetű mondatokból lexiko nokat lehetett volna összeállítani. Élete legemlékezetesebb (és mint később kiderült, a teljes magyar futballtörténelemre kiható) gólját már pályafutásának legelején, 21 évesen, a Dorog színeiben megrúgta, ami akkoriban egészen más okokból nemesedett legendássá, ám mindenképpen elválaszthatatlan volt a nevétől.
Az történt, hogy az 1963-as évben, őszi, félidényes bajnokságot rendeztek az NB I-ben, azért, hogy ’64-től át tudjon állni a mezőny a naptári évet követő sorozatra. E félidénynek a bajnoki cím védője, a Ferencváros volt az első számú esélyese, és minden jel arra mutatott, hogy a zöld-fehérek meg is szerzik újabb aranyérmüket, hiszen a hajrában úgy alakultak az események, hogy a Szeged és a Dorog elleni mérkőzéseiken egy árva pontocskára lett volna szükségük ahhoz, hogy a dobogó legtetejére álljanak, ami az akkori erőviszonyokat ismerve egyszerű rutinmunkának látszott… Aztán Szegeden kikaptak, de még mindig ott volt a dorogi meccs, amelyen még a hazai játékosoktól sem lett volna idegen a döntetlenben való előzetes megegyezés, ám a fradisták ezt mereven elutasították, arra gondolva: ha nem mennek bele előre az ikszbe, akkor a becsületük is megmarad, győzni pedig nem jelenthet számukra különösebb gondot. Így érkeztek el a mérkőzés 85. percéhez (azaz: a zöldek öt minutumra voltak az aranytól, hiszen 1:1 volt az állás), amikor a Dorog jutott szögletrúgáshoz. A jobbról középre ívelt labdát a felszabadítani igyekvő Mátrai játékostársába, Rákosiba bombázta, akiről az ott lábatlankodó (igaz, hol is lett volna másutt) Szuromi elé pattant, aki fordulásból hat méterről a bal alsó sarokba lőtt. Kettő egy lett a vége, nyert a Dorog, a nevető harmadik, a Győri ETO lett az első, elhalászva így a szereplés jogát a Bajnokcsapatok Európa-kupájában is a Ferencvárostól.
Egy ország zöld-fehérekért rajongó része tört ki kollektív zokogásban, pedig akkor még senki sem tudhatta, hogy Szuromi Anti a góljával milyen szerephez juttatta kedvenceiket. Mindenki a Fradi balszerencséjén és a Győr boldogságán rágódott, talán még akkor is, amikor a VVK-ban induló Fradi egy csodálatos torinói éjszaka végén elnyerte a serleget, mindmáig az egyetlen nemzetközi kupagyőzelmet is hazahozva ezzel Magyarországra, miközben a Győr a BEK-ben a legjobb négyig (!) jutott, és ott is csak a végső győztes, az Eusébio vezényelte Benfica tudta megállítani. Sok-sok évtized múltán, egy futballtörténelmi könyvem írása közben jutott eszembe az az amúgy pofonegyszerű felismerés, amire valamilyen okból addig nem figyelt fel senki: ha Szuromi Tóni azt a lövést a dorogi meccs hajrájában elhibázza, akkor a Fradi (az átállás miatt az 1964–65-ös sorozatban) nem indul a VVK-ban, amelyet végül megnyert, a Győr pedig nem ír szintén futballtörténelmi fejezetet a magyar labdarúgás aranykönyvébe.
A felismerés pillanatában azonnal tárcsáztam Tónit, s megkérdeztem tőle: „Tónikám, te tudtad ezt?”. Hosszú percekig tartott a hallgatás, majd jött a tipikusan szuromis válasz: „Az anyám jóistenit, ez tényleg így van! Hiába, mindig mondtam én, hogy nagy játékos volt a Tóni bátyátok!” Valóban az volt. De nem csak a történelmi gól miatt. Hanem azért is, mert ő volt az a magyar csatár, aki pályafutása során garantáltan felbőrözött legalább egyszer minden védőt, aki ellen játszott; aki felállította azt a „rekordot”, hogy egyetlenegyszer tudott csak válogatott lenni (1970-ben barátságos meccsen idegenben győzött Svájc ellen a nemzeti tizenegy, mégsem hívták többé a legjobbak közé), holott akár az ötvenen is túljuthatott volna, és aki most új állomáshelyén is csak úgy ontja magából a jobbnál jobb történeteket, sztorikat, és boldogan, felhőtlen örömmel fröccsözik a Felhő bisztró közönségével.
Pontosan úgy, ahogy tette azt híres presszóiban, előbb a Pasaréten, majd később a Nagykörúton, a Gongban. Távoztával a Földön egy kicsit szomorúbb, érkeztével a mennyországban egy kicsit vidámabb lett az élet. Cselezz és nevess ott fent is, drága Tóni. Mi, még itt lent lévők, sohasem felejtünk!
Lakat T. Károly
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. januári számában.)
