Csak ülök és nézek magam elé, nagy bamba, kidülledt szemekkel, mert amit olvasok (sokadjára, egymás után), azt egyszerűen nem akarom elhinni. Pedig nincs mese, itt áll fehéren-feketén, akkori munkahelyemnek, a Népsportnak a 2. oldalán, az úgynevezett (megjegyzem: az olvasók körében roppant népszerű) Népsport jelenti rovatban. Amiért nem kapok szinte levegőt az álmélkodástól, az „csupán” annyi, hogy még 1981 májusában is olyan kimérten és szűkszavúan bánt a legtekintélyesebb sportlap minden idők legnagyobb magyar futballistájával, hogy huszonöt év után (!) történő hazaérkezésének hírét elintézte ennyivel: „Budapestre érkezett Puskás Ferenc. A híres Aranycsapat tagja megtekinti az angol válogatott elleni vb-selejtezőt. Előtte – valószínűleg – ismét pályára lép egykori sikerei színhelyén a Népstadionban, az öregfiúk mérkőzésén. (MTI)”
Most nem mennék bele abba, ha manapság történne ehhez fogható futballszenzáció, akkor nagy valószínűség szerint nemcsak a sportlapok terjedelmének minimum felét töltené meg maga a hír és a hozzá kapcsolódó fotók, riportok, beszámolók, mert 1981-ben azért még egészen más világ volt, de nem annyira, hogy egy Puskás-féle hazatérést feltétlenül három sorban kelljen elintézni, és még azt sem saját hír gyanánt, hanem az MTI által úgymond szentesítve, megerősítve, hivatalossá téve.
A legforróbb futballkatlanban, a Népsport labdarúgórovatában dolgoztam akkor már több mint egy évtizede, de nem emlékszem arra, hogy a főnökök közül bárki is utasításba adta volna, hogy: „Márpedig a Puskásról tilos írni, a hazatérését is intézzük el néhány sorban…”, mert ha így lett volna, akkor nem sokkal később, azon a bizonyos Magyarország–Anglia vb-selejtezőt megelőző gigantikus népünnepélyé (amikor szem nem maradt szárazon) váló öregfiúk-meccsen, amelyen Öcsi három gólt rúgott, nem ünnepelhették volna csaknem 70 ezren a Népstadionban. És nem készülhetett volna róla film (Surányi András rendezésében), nem írhatott volna róla könyvet Hámori Tibor Puskás – legenda és valóság címmel, és egyáltalán nem kezdhetett volna el kialakulni az a Puskás-kultusz, amely (igaz, ez már elsősorban a jóval később az ügyet felkaróló és a felhők fölé menedzselő Szöllősi Györgynek, e magazin főszerkesztőjének köszönhető) tart mind a mai napig, és ha hihető, ha nem, a sztoriban még mindig van anyag bőven.
Puskás 1981. május 28-án lépett újra magyar földre, a magyar–angolt június 6-án játszották, így erős a gyanúm, hogy az érkezése és pályára lépése között eltelt nyolc nap alatt az APO-nak (Agitációs és Propaganda Osztály) volt ideje dönteni: „Hogyan kezeljük a Puskás-ügyet?”. Úgy kezelték (és ennek következtében kezeltük mi is, dacára annak, hogy szívünk szerint a lap mind a 12 oldalát Puskással töltöttük volna meg, de ez akkoriban egyenlő volt a lehetetlennel, amit a „mindent szabad” sajtóvilágában felnőtt nemzedék egyszerűen képtelen megérteni), hogy a Népstadionban kint lévő emberek számára mind a mai napig felejthetetlen emlékként rögzült Puskás-féle öregfiúk-meccsről, ugyan már egy kicsit bővebb (olyan 30-40 soros) tudósítás jelent meg a lapban, de még mindig csak a Népsport jelenti rovatban.
Az igazsághoz tartozik, hogy a minitudósítást egy olyan akciókép vezeti fel, amelyen Öcsi „tör” kapura, de ez akkor is smafu ahhoz képest, amilyen horderejű volt Puskás Ferenc ismételt magyarországi pályára lépése (ekkor már sokkal inkább politikai, mint futballszakmai szempontból). Mindezt csak azért írtam le, mert a koronavírus-járvány karanténfogságában (minden jó valamire) a kezembe került egy fotó, amely azon a napon készült, amikor Öcsi bácsi negyedszázad múltán hazaérkezett, ráadásul alig néhány órával a ferihegyi landolást követően. Hámori Tibi, aki a kollégánk volt a lapnál (asztalitenisz-szakíró), már régen felvette Puskással a kapcsolatot, meg volt az engedélye a könyv megírására is, mondhatni napi kapcsolatban állt minden idők legjobb 10-esével. Volt olyan kollegiális (ezt ne vitassuk el tőle), hogy a repülőtérről azonnal az akkor még a Blaha Lujza téri sajtóházban (annak is a Somogyi Béla utca felé eső oldalán) lévő Népsport szerkesztőségébe fuvarozta a nagy hazatérőt, azon belül is (hova máshová?) a labdarúgórovat szobájába.
A képen Öcsi bácsi (ez amúgy teljesen véletlen) a rovat Honvéd-felelősének, a sajnos már nem közöttünk lévő Varga Béla bácsinak a helyén ül, én meg a magam 31 évének minden groteszk idétlenségével valami olyan arccal nézek rá, amellyel pantomimversenyt lehetne nyerni. Meg nem mondom már, hogy éppen milyen könyvet dedikáltatok apám egykori nagy ellenfelével (a Ferencváros–Kispest meccseken legendás volt a Puskás–Lakat párharc), de arra a leghatározottabban emlékszem, hogy ő volt az első ember, akitől megkérdezem, hogy apám milyen labdarúgó volt. Millió alkalmam lett volna erről faggatózni, nem is akármilyen futballmúltú szakemberektől, de valahogy éreztem, hogy ezt a kérdést csak a legilletékesebbnek szabad feltennem. A válaszát most nem idézném, inkább azt, amit később mesélt…
– Jól megnőttél, te kis Tanár – mondta apám közismert becenevére célozva. – Istenem, hogy rohan az idő… Néhány hónapos sem voltál, amikor anyád egy babakocsiban kitolt a válogatott triáljára (a régi játékosok a válogatott edzését mindig triálként emlegették – a szerző), és mi játékosok persze, hogy látni akartuk a Tanár kisfiát. Én még ki is vettelek a babakocsiból, anyád majdnem szívbajt kapott, de úgy elkezdted rugdosni a hasamat, hogy gyorsan visszaadtalak neki. – Te Tanár – mondtam apádnak –, ez a gyerek már most többet rúgott a hasamba, mint te két Fradi–Honvéd alatt. Arra, hogy apám mit felelt, Öcsi bácsi már nem emlékezett, de miután vagy tízszer esdekelve kértem tőle bocsánatot harmincegy évvel korábbi „faultjaimért”, a feloldozást is azonnal megkaptam: – Ha gyorsan szerzel valahonnan egy kisfröccsöt, minden el van felejtve…
Lakat T. Károly
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. júliusi számában.)
