Diego Maradona 2019 májusában egy FourFourTwo-t lapozgatott. Akkoriban a mexikói Sinaola edzője volt, és ahogy szemével haladt végig lapszámunk oldalain, szeme felcsillant, amikor Anglia került szóba.

„Bryan Robson volt a kedvenc játékosom abból a generációból – mondta a forró estében, amelyen megemlékeztünk dicső és kevésbé fényes múltbéli napokról. – Ő és Graeme Souness voltak a legjobb brit középpályások.” Maradona beszélt még a Kupagyőztesek Európa-kupája-meccsről, amelyet a Barcelona mezében játszott az Old Traffordon 1984-ben. Akkor a Manchester United 2–0-s hátrányban kezdte a visszavágót, de végül 3–0-ra megnyerte a találkozót. „Járt volna egy tizenegyes – szomorkodott. – Tényleg büntető lett volna.”

Bryan Robson ma először hallja ezt a történetet. Egy szállodában beszélgetünk közel cheshire-i otthonához. A nyolcvanas években ő volt a Manchester United legjobb labdarúgója. A válogatottban pedig 90-szer kapott lehetőséget, 65-ször csapatkapitányként.

„SZERETEM AZ ÉLETEM. MINDEN UNITED-MECCSEN KINT VAGYOK, ÉS AKKOR MEGYEK AZ EDZŐPÁLYÁRA, AMIKOR CSAK SZERETNÉK”

„Nagyon szerettem Maradonát, de nem járt volna a tizenegyes – jegyzi meg Robson. – Ennek ellenére ő volt a legnagyobb, akivel szemben valaha is ott álltam a pályán. Nagy gólokat szerzett, gyors volt, bármelyik oldaladon elment. Minden megvolt benne, ami egy igazi labdarúgóban szükséges.”

Robson most 65 éves, és a Manchester United nagykövete. Mindenki más, aki ugyanebben a szerepkörben mozog, Andy Cole-tól Patrice Evráig, Denis Irwintől Dwight Yorke-ig, felnéz rá. A United szurkolói a mai napig nagyra tartják, és a vita, hogy ki a jobb, ő vagy Keane, valószínűleg sohasem fog eldőlni. Mindketten a tizenhatostól a tizenhatosig futó középső középpályások voltak. De minden a Bovrillal kezdődött.

„NÉGY KORSÓ SÖR, ÉS ELKÉSZÜLTEM”

„A labdarúgás az életem – szögezi le. – Akkor kezdődött, amikor az apám elvitt egy Newcastle-meccsre. Nagyon megfogott. Busszal mentünk ki a St. James’ Parkba, amihez közel is laktunk. Onnan még húsz percet sétáltunk fel a hegyre. Akkor gondoltam először magamban, hogy lennék futballista. Korán érkeztünk, apám leültetett a korlátra, és kaptam tőle egy pohár Bovrilt (sós hússzósz – a szerk.) meg egy kis mogyorót. Utána bement a munkások klubjába, ahol megivott öt-hat korsó sört. Teherautósofőr volt, gyakran járt külföldre, olyan is előfordult, hogy három héten át távol volt, ha például Dél-Olaszországba volt fuvarja. Ilyenkor semmi kapcsolatunk nem volt vele. Amikor hazaért, anya – aki tanyasi környezetből származott – egy kicsit ideges volt. Mindketten nagy Newcastle-drukkerek voltak. Egyszer apám itthon volt egy hétvégén. A meccsem után éppen ebédeltünk, amikor kopogtak az ajtón. Én nyitottam ki. A Burnley játékosmegfigyelője volt. Bejött, és meghívott egy egyhetes próbára az iskolai szünet idejére. Nagyon boldog voltam. Nyolcéves korom óta minden csapatnak én voltam a kapitánya, ahol megfordultam. Nem voltam nagyon gyors, de szerettem megszerezni a labdát, és jól éreztem, hol futhatok el vele. Wyn Davies és Bobby Moncur volt a példaképem a Newcastle-ben. Tizennégy éves koromban édesanyám már elengedett a barátaimmal. Két cimborámmal felszálltunk a buszra, és kimentünk a Leazes Endre, ahol már minden őrült ott volt. A tél közepén sohasem vettem le a mezem, mint többek, de büszkén énekeltem a Blaydon Racest.” Nem tartott sokáig, mert hamarosan Robson megtalálta a saját játékát.

„Elutaztam a Coventryhez, ahol egyhetes próbajátékon vettem részt, de végül a West Brom fogott meg igazán. Ez volt a harmadik klub, ahova meghívtak, nagyon tetszett, hogy egy hotelban szállásoltak el, és értem jöttek busszal. A West Bromnál a felnőttekkel együtt edzettünk, a nyári szünetre pedig meghívtak hat hétre, és teljesen úgy kezeltek, mint egy valódi tanulót. A fél lábam már bent volt a résben.” Az eleje tartogatott számára néhány újdonságot.

„Akkor kezdtem el inni, amikor a felnőtt csapat tagja lettem – mondja nevetve. – Három meccset játszottunk Yorkban 1975 áprilisában, és az első pályára lépésem alkalmával nyertünk. Játékostársaim, Len Cantello és Asa Hartford szólt, hogy ünnepelni fognak. Magukkal vittek, és teljesen elkészültem négy korsó sörtől. Visszamentem a szobámba, és minden forgott velem. Cantello nagyon odafigyelt rám a pályán. Jól mentek a dolgok, de annyira azért nem, hogy lakásról tudjak gondoskodni magamnak, ezért eladtam az autóm, és így vettem egyet. Cantello tudta, hogy így történt, ezért minden reggel felvett, és útközben a labdarúgásról beszélgettünk. A mai napig kapcsolatban vagyok vele és Hartforddal, karácsony környékén minden évben együtt töltünk egy délutánt.”

Robson akkor még csak 18 éves volt, de mindenki látta, milyen tehetséges, és szellemi értelemben is nagyot nőtt a West Bromnál. Az évtized végére, miután a csapat a harmadik lett a First Divisionben, és ott volt az UEFA-kupa 1978–79-es sorozatának negyeddöntőjében, egy helyi újság petíciót indított, hogy hívják meg a válogatottba.

„MÉRKŐZÉS ELŐTT A PÁLYÁN, EGY KIS ASZTALON ÍRTAM ALÁ A SZERZŐDÉST. ÓCSKA ÖLTÖNY VOLT RAJTAM”

„Sarkaztam egy gólt a Liverpool ellen – idézi fel –, és nyertünk. Cantello azt mondta, nevetséges, hogy még nem hívtak meg a válogatottba. Ron Greenwood a fokozódó nyomás hatására végül 1980-ban megkeresett. Sajnos két évet ki kellett hagynom a legjobb időszakból sérülés miatt. Kétszer a lábammal volt baj, egyszer a bokám sérült meg.”

„Hol a hajcsavaróm?!”

A sérülések rendszeressé váltak Robson pályafutásában, ez volt az ár, amit meg kellett fizetnie támadó jellegű játékstílusáért. A West Brom azonban a legjobb együttesnek bizonyult, hogy kifejtse számtalan képességét. Még a lelkének is megfelelt.

„Hihetetlen volt a csapatszellem. Willie Johnston őrületesen viselkedett, mindig valami tréfán járt az esze. Egy nap ültünk a kocsmában a pályával szemben, és nagyon berúgott. Ekkor villant át az agyán, hogy jó ötlet lenne teljesen levetkőzni, átfutni az út másik oldalára, majd vissza. A skót hátvéd, Alistair Robertson volt a szobatársam, akinek kedvelt elfoglaltsága volt, hogy poroltókat lőtt ki szállodákban. Ha valaki megtréfált, szerettem utánamenni, és visszaadni. Amikor a Manchester United játékosa voltam, Ray Wilkins és Steve Coppell társaságában elmentünk egy jótékonysági rendezvényre Leedsbe. Ray közölte, hogy fáradt, és alszik egyet a kocsiban. Mondtuk neki, hogy fél óra, és mi is megyünk. Amikor odamentünk, az autó már nem volt sehol. Őt hazavitték, mi pedig mehettünk taxival.”

A bosszú csak másnap reggelig, az edzés végéig váratott magára.

„Észrevettem, hogy nagyon szép új bőrcipője van – mosolyog Robson. – Kértem a pályagondnoktól szöget és kalapácsot, majd hat helyen a padlóhoz szögeztem a cipőjét. Lezuhanyzott, belelépett, majd amikor indulni akart, orra bukott.”

DAUEROLT HAJ ÉS KOCSMA

Robson is ebbe az irányba indult; 1981-re kinőtte csapatát, és a Manchester Unitedba került, egyben Nagy-Britannia legdrágább játékosa lett, amikor másfél millió fontot fizettek ki érte.

„Szerettem volna trófeákat nyerni – mondja. – Nagyszerű csapat volt a West Brom, öt háromra megvertük a Unitedot is az Old Traffordon, de a vezetőség nem állta a szavát, nem hozott újabb játékosokat, így nem lehettünk versenyben a címért. Így aztán a Unitedhoz igazoltam. Ron Atkinson vezetőedzővel és Martin Edwards elnökkel egy mérkőzés előtt a pályán, egy kis asztalon írtam alá a szerződést. Ócska öltöny volt rajtam, amelyik még divatosnak számított West Bromwich-ban, amikor vettem. Sosem voltam hiú, de ha láttam valakit, akin nem fekete futballcipő volt, annak nekimentem. Ugyanakkor ki vagyok én, hogy bárkit is megítéljek, amikor egy órán át ültem hajcsavarókkal a fejemben, mert dauerolt frizurát viseltem?” Robson lassan emelkedett fel Anglia legjobb játékosává, így viszont volt ideje, hogy megszokja a ráirányuló újdonsült figyelmet.

Valami készül az Old Traffordon

„Nem úgy nézett ki a dolog, mint Marcus Rashford esetében, aki már tizennyolc évesen stabilan ott volt a Manchester United kezdőjében. Volt egy ügynököm, Harry Swales, aki Kevin Keegan útját is egyengette. Mindig csak egy ügyfele volt, és Keegannel abbahagyta a munkát, amikor az Németországba költözött. Nem kötött szerződést, bizalmi alapon dolgozott. Azt mondta, ha bármelyikünk cserbenhagyja a másikat, szétválhatnak az útjaink. Swales nem akarta, hogy bármi zavarja körülöttem a labdarúgást, ennek volt köszönhető, hogy később Sir Alex Ferguson is megkért, vegyem rá, hogy vállalja el Ryan Giggs képviseletét.”

Swales szponzort is talált Robsonnak, ő lett a New Balance reklámarca. „Csodás cipők voltak. Egy olyat is gyártottak, amelyiknek részt vettem a tervezésében.” Aztán ott volt még az Easy Jeans. „Igen, egy kis modellkedés is volt – nevet. – A srácok sokat gúnyolódtak rajtam, mert ott volt a képem a buszokon félmeztelenül.

Bár Robson volt a legjobb angol játékos, nem a legjobb angol csapatokban foglalta el a helyét. Akkoriban a Liverpool és az Everton nyerte meg a bajnokságokat, az FA-kupa pedig néhány évente összejött a Manchester Unitednak is.

„Azért nem nyertük meg a bajnokságot, mert nem volt elég mélység a csapatban. A kupasorozatokban felvehettük a versenyt a Liverpoollal, nagyon jó volt a csapat, ha épp senki sem volt sérült. De ha már valaki hiányzott, szenvedtünk. Az 1985-ös évben megnyertük az első tíz meccsünket, majd John Gidman eltörte a lábát az Ipswich ellen, később pedig Gordon Strachan és Paul McGrath is megsérült. Nekem is beszakadt a térdszalagom az angol válogatott meccsén, nyolc hétre kiestem.”

Nemcsak a Manchester Unitednak voltak ügyes-bajos dolgai a nyolcvanas években, az angol labdarúgás általában is szenvedett például a huliganizmustól.

„A Liverpool ellen játszottuk az 1985-ös FA-kupa elődöntőjét az Everton otthonában, és a szurkolók szögeket tettek golflabdákba. A feleségem mondta, hogy szeretne kimenni a találkozóra, de azt feleltem, hogy szó sem lehet róla. Ennyire rossz volt a helyzet.

Mindenki hallott az összecsapásokról, még az is, aki nem látott ilyet. Kerítés előtt kellett játszanunk. Az élet sokaknak nehéz volt a nyolcvanas években, magas volt a munkanélküliség, de emiatt még nem lett volna szükség erőszakra. Ma már sokkal jobb a helyzet.”

„A labdát vagy a fényképezőt rúgjam?”

Robson ennek ellenére is a csapat vezére lett.

„Rendszeresen jártunk kocsmába Hale környékén. Az emberek békén hagytak bennünket, hiszen folyamatosan a szemük előtt voltunk. Ha bementünk Manchesterbe, az már keményebb volt, de gond nem adódott, általában csak egy autogramot kértek. Nagyon jó volt, hogy nem voltak még kamerás telefonok. Akkoriban nem filmeztek le csak úgy.”

Az altrinchami The Park lett az egyik törzshelyük, a tulajdonosa Paddy Crerand, a United egykori középpályása volt. „Az elején nem tudtam, hogy Paddy Crerand a tulajdonos. Vasárnaponként elvittem a lányaimat úszni, utána betértem hozzá. Crerand állt a pult mögött. Megittunk néhány sört együtt, és a törzshelyünkké vált. Hamarosan minden vasárnap tömegek özönlöttek oda, wythenshawe-i srácok, akik a Unitednak szurkoltak. Crerand meg is jegyezte, hogy gazdaggá tettem. Jókat nevettünk nála.

Egyszer kegyetlen tréfát űztem Colin Gibsonnal. Jó játékos volt, és mindig azt mondogatta nekem, hogy egyszer meghívják majd a válogatottba. Bobby Robson mindig felhívott bennünket, és gratulált is, ha helyet kaptunk nála. Egyszer én is felhívtam Gibsont, és azt mondtam neki, hogy épp most beszéltem Robsonnal, aki azt mondta, őt is keresni fogja, mert várja a válogatottban. Végül persze nem hívták. Gibson nem nagyon örült a tréfának, és sohasem kapott meghívást a nemzeti csapatba.”

Robson azonban ott volt abban a válogatottban, amelyik tizenkét év után először jutott ki világbajnokságra.

A FIÓKÁK KIREPÜLNEK

„Nagyon jó volt a keret az 1982-es vébére. Talán nem annyira jó, mint az a Brazília, amelyikben ott volt Sócrates és Zico, bár végül ők sem nyerték meg a tornát. Mi viszont megnyertük volna, ha Kevin Keegan és Trevor Brooking száz százalékig fitt. Keegan nagy gólokat lőtt volna. Voltak olyan játékosaink, akik nem számítottak sztárnak, például Phil Thompson és Phil Neal a Liverpoolból, de BEK-győztesek és minőségi labdarúgó voltak. Ugyanilyen volt Trevor Francis a Forestből.”

Robson kétszer is betalált Anglia első mérkőzésén, ahol a csapat 3–1-re legyőzte Franciaországot, az első gólja 27 másodperc után jött. Sikert arattak Csehszlovákia és Kuvait fölött is, és ezzel továbbjutottak.

„Egy újabb csoportkör következett, ez alkalommal Nyugat-Németország és Spanyolország ellen léptünk pályára a Bernabéuban – folytatja. – Mindkét meccs null null lett, Keegan és Francis is beállt. Muszáj lett volna lőnünk egy gólt, mert Németország egy góllal jobb volt Spanyolországnál, és csak egy mehetett tovább. Nem sikerült. Kiestünk, össze voltunk törve, de az a stadion a legjobb, ahol valaha is pályára léptem. Hatalmas, és a lépcsői meredeken emelkednek. Sokkal könnyebb egy passzokra specializálódott labdarúgónak, ha a pálya nagyobb. Ezért is szerettem mindig a Villa Parkot.”

Anglia annak is nagyon örült, hogy válogatottja kijutott a négy évvel későbbi mexikói vb-re, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan sokan szerették volna.

„Magasan, forróságban mindig is nagyon nehéz. Nem segített, hogy sérült voltam, ahogyan Maradona jelenléte sem. Viszont Gary Lineker és Peter Beardsley kiemelkedően jók voltak akkoriban. Utána 1990-ben nagy esélyt kaptunk. Az elődöntőig jutottunk, és ha ott sikerül megvernünk Németországot, nagyon szoros meccs lett volna az Argentína elleni döntő. Az egész a tizenegyespárbajon múlott. Gascoigne közel állt ahhoz, hogy a világ legjobb játékosa legyen 1990-ben. Ha nincs annyi sérülése, az egész pályafutása másként alakul.”

Robson rossz állapotban hagyta el Olaszországot. „Ott szedtem össze életem legborzalmasabb sérülését, az Achillesem adta fel. Tudtam, hogy ebből nem épülök fel könnyen, és ott véget is ért a világbajnokságom.”

Ugyanabban az idényben harmadik alkalommal nyert FA-kupát a Uniteddal, de a bajnoki cím kilométerekre volt az általuk elfoglalt tizenharmadik helytől.

„Tudtam, hogy Alex Ferguson jelentős személyi változtatásokra készül. Hozott néhány nagyon minőségi futballistát, ilyen volt például a fiatal Paul Ince, Brian McClair, Gary Pallister és Denis Irwin. De nemcsak a játékosok szintjén változtatott: Archie Knox, Brian Kidd és Nobby Stiles azt a feladatot kapta, hogy hozza vissza a Busby-korszak ragyogását. Arra készült, hogy újjászervezi a teljes utánpótlásrendszert. A vezetők látták, mit csinál a háttérben, a játékosok azt, milyenek az edzései, de kellett az 1990-es FA-kupa-siker, mert önbizalmat adott a csapatnak, különösen a fiataloknak. Ezek mindig fontos győzelmek voltak, de a Unitedban elért legnagyobb eredményem az 1992–93-as bajnoki cím, ami huszonhat év után következett. Nagy előrelépés volt, ledobtuk a terhet, és tudtuk, hogy képesek vagyunk rá. A következő idényben már a két legfontosabb trófea került a vitrinbe. Ezzel megnyílt az út Alex Ferguson előtt, hogy behozza a fiataljait.”

ROBSONNAK A CSÚCS A UNITEDBAN A LIGA 26 ÉV UTÁNI MEGNYERÉSE VOLT 1993-BAN

A siker azt is jelentette, hogy a United 1968–69 után újra ott lehetett Európa első számú versenysorozatában.

„A Galatasaray otthona volt a legfélelmetesebb hely, ahol valaha is pályára léptem – idézi fel Robson. – Őrültek! Nemcsak a szurkolók, de a rendőrök és a hadsereg is beszállt. Amikor mentünk fel a lépcsőn, be a stadionba, tűzijátékok röpködtek körülöttünk. Már a repülőtéren is üvöltő szurkolók vártak »Üdv a pokolban!« felirattal. Ennek ellenére nagyon élveztem a meccset, tetszett, ahogy a török szurkolók fel és le ugráltak.”

Robson a következő idényben otthagyta a Unitedot, és a Middlesbrough játékos-edzője lett, amit a hírhedt fénykép is megörökített.

„Nagyon szerettem azt az időszakot, Steve Gibson kiváló elnök volt. Később a West Brom vezetőedzője lettem, és sikerült bent tartanom a csapatot 2004–05-ben. Voltam Thaiföld szövetségi kapitánya is, fantasztikus élmény volt. A Sheffield Unitednál a szurkolók nem akarták megadni az időt, hogy csapatot építsek. Azt hittem, jó irányba haladok, amikor megszereztem Gary Speedet és Ugo Ehigout, de nem fogadtak el. Az angol válogatottal viszont nagyot hibáztam. Az 1996-os Európa-bajnokság után megkérdezték, hogy nem lennék-e szövetségi kapitány, miután Terry Venables segédje voltam, de ő lemondott. Jimmy Armfield a házamban látogatott meg, hogy felkérjen, de akkor még csak két éve voltam a Boro vezetőedzője, és arra számítottam, hogy Venables viszi a válogatottat a következő vébére, ezért azt feleltem, hogy ha egyszer én leszek a szövetségi kapitány, azt nagyobb tapasztalatnak kell megelőznie. Nem akartam elszúrni. Rossz döntés volt. Vállalnom kellett volna, de legalább annyit mondanom, hogy kérek néhány napot.”

Ezen kívül nem sok mindent bánt meg, és most boldog nagyapaként éli életét, emellett volt klubja munkatársa. Nem sokkal korábban készült el a róla szóló film Robbo címmel.

„Szeretem a mostani életemet, és a nagyköveti munkát is a Unitednál. Glazerékről sok rosszat el lehet mondani, de hagyták dolgozni Sir Alexet és David Gillt, miközben a bevételek csúcsra jártak. A szurkolók fújnak rájuk, de tettek igazán jó dolgokat is. Minden meccsen kint vagyok, megnézem a srácokat, és akkor megyek az edzőpályára, amikor csak szeretnék. Nyaralni is van időm, főként Ausztráliába járok, mivel a lányom ott él. Nehéz volt nélkülük az elmúlt néhány év. De rendes időkben bármikor mehetek, a futball nem uralja az életem.”

Egyértelműen kiérdemelte.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. májusi számában.)

MICSODA MECCS!

DIEGO SIMEONE: A St. Étienne-i szupercsata az 1998-as világbajnokság egyetlen olyan nyolcaddöntője volt, amelyen két világbajnok csapott össze, a kétszeres győztes Argentína és az egyszeres első Anglia. A végül tizenegyesekkel eldőlő mérkőzés fel is nőtt a rangjához, az első félidő pedig különösen pazar volt.

DAVID BECKHAM: Négy gól is esett az első játékrészben: Gabriel Batistuta a 6. percben büntetőből szerzett góljára négy perccel később Alan Shearer ugyancsak tizenegyesből válaszolt, majd jött a 18 éves Michael Owen lélegzetelállító szólógólja, aztán pedig Javier Zanetti szép találata egy trükkös szabadrúgás után.

AZ ÜTKÖZET

DIEGO SIMEONE: A második félidő tehát 2–2-es állásról indult, és a fordulás utáni második percben következett egy olyan jelenetsor, amely igencsak rányomta a bélyegét a folytatásra. Egy magas labdára rajtolt Simeone és Beckham, és az argentin fellökte az angolt az a félpálya közelében.

DAVID BECKHAM: Simeone a földön fekvő angolnak kicsit összeborzolta a haját feltápászkodás közben, mire Beckham felemelte a lábát, és a sarkával megrúgta a vádliját. Simeone megtántorodott, majd amikor meggyőződött róla, hogy Kim Milton Nielsen, a dán játékvezető látta a jelenetet, el is esett szépen.

„HÜLYEGYEREK”

DIEGO SIMEONE: Még ha enyhén is, de az vitathatatlan volt, hogy Beckham megtorolta a rajta esett sérelmet, így nem keltett különösebb meglepetést, hogy miután a játékvezető Simeonénak felmutatta a sárga lapot, Beckham pirosat kapott. A Manchester United sztárja nagyot köpve, feldúltan hagyta el a pályát.

DAVID BECKHAM: Több gól már nem esett a meccsen, az angolok emberhátrányban is eljutottak a tizenegyesekig (a hoszszabbításban Sol Campbell gólját érvénytelenítette a játékvezető), de azt az argentinok nyerték meg 4–3-ra. „Tíz hős oroszlán meg egy hülyegyerek” – harsogta másnap a brit Mirror címlapja.

ŐK MONDTÁK

DIEGO SIMEONE: A 2002-es vb-n a csoportban újra szembekerült egymással a két csapat, Simeone akkor beszélt először az esetről. „Becsaptam a bírót azon a meccsen – ismerte el. – De az életben minden lehetőséget ki kell használni. Készültünk, tudtuk, hogy Beckham a legkönnyebben feldühíthető.”

DAVID BECKHAM: Beckham sohasem mondott egy szót sem az esetről, a meccs után vörös szemekkel viharzott ki a stadionból, így a lapok jobb híján még a vb előtt épp a FourFourTwo-nak adott interjújából idéztek: „Nem tudom irányítani, ami a pályán történik, ilyen vagyok, tizenkét éves korom óta így játszom”

A GYŐZTES

A meccs előtti angliai Adidas-reklám, amelynek Beckham volt a sztárja, morbid jóslatnak bizonyult. „Erre az Argentína–Anglia mérkőzésre amiatt fogunk emlékezni, amit egy játékos a lábával tett” – szólt a szlogen, utalva Maradona 1986-os, kézzel szerzett góljára. Csakhogy az argentinok meg az 1982-es falklandi háború „visszavágójaként” tekintettek a mérkőzésre, a túlfűtött meccs és kiesés után az angol média igencsak túllőtt a célon, Beckham közellenség lett. E párharcnak csak Simeone lehetett a győztese, de hosszú távon Beckham többet nyert: a bizonyítási vágytól vezényelve a következő idényben történelmi triplázásra vezette a Manchester Unitedot.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. májusi számában.)

A hazaiak védelmében futballozó Váczi Dénes ekkor már válogatott játékos volt – összesen hétszer szerepelt a nemzeti tizenegyben –, 1988 és 1996 között minden bajnoki idényben legalább háromszor talált be, a csúcsa 11, ami védőtől elsőrangú produkció.

Az 1994–95-ös idényben már rúgott gólt a Sopronnak és a Fradinak is, amikor az Újpest ellen (a tabella élén álló lila-fehérek Szanyó Károly góljával ekkor 1–0-ra vezettek a Béke téri stadionban) meglőtte valamennyi közül a legnagyobbat is…

„35. perc: Jakab jobbról a felhők magasságáig rúgta fel a labdát, Tóth pedig a büntetőpont közeléből kifejelte azt. A balösszekötő helyen érkezett Váczi, és 28 m-ről igazítás nélkül bődületes erővel lőtt a jobb belső sarokba. 1–1” – írta tudósításában a Nemzeti Sport.

A televíziós közvetítésben még a mindig egykedvű kommentátor, Vitray Tamás is elvesztette higgadtságát: „Húúúúj, de nagy gól, hát én még ilyet nem is láttam”. Valóban embertelen nagy volt, a labdának nem is volt leszálló ága, nyílegyenesen vágódott a léc alá.

„Az igaz, hogy »szerencsésen« jutott el a söprögetőhöz a labda, de Váczi igenis kereste és megtalálta a kapura lövés lehetőségét. És olyan erővel tudta megrúgni a labdát, hogy az szinte tojássá megnyúlva vágódott be a kapu közepe táján a lécről. Az már más kérdés, és arról a »front« túloldalán kellene sopánkodni, hogy a lövés pillanatában Praj kapus éppen »bemérte magát«, hogy hol is áll a kapuban, s csak akkor kezdte el felemelni a kezét, amikor a süvítő labda már elhagyta a tizenegyespontot…” – írta a meccs utáni elemzésében a Nemzeti Sportban Oroszhegyi Károly.

Tegyük hozzá, hogy két héttel később a válogatott közép-amerikai túráján Váczi centikre volt attól, hogy a legendás Azték-stadionban negyven méterről szétlője a kint álló Jorge Campos kapuját is, de a Mexikó–Magyarország (5–1) mérkőzésen az extravagáns kis kapust megmentette a léc.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. májusi számában.)

Azért hívták életre 1940-ben, hogy helyettesítse az FA-kupát, amelyet a háború idejére felfüggesztettek.

A neve ellenére nemcsak londoni, hanem dél-angliai csapatok is részt vehettek rajta, az elsőt 1941-ben a Reading nyerte meg, a másodikat a Brentford, több sorozat nem is futott végig.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. májusi számában.)

Ma már minden évjáratnak rendeznek korosztályos vb-t vagy Eb-t, néhány évtizeddel ezelőtt nem volt ez így – 1984-ben például az U18-as Eb volt az egyetlen, amelynek keretében összemérhették erejüket a kontinens csapatai. Aranyat kétszer nyertünk: 1953-ban Jugoszláviával játszották a döntőt, és 2:0-ra nyertek a mieink, 1960-ban pedig Romániát verték meg a srácok 2:1-re a fináléban. (Az UEFA 1956-ban és 1958-ban csupán csoportmérkőzéseket rendezett, tovább már nem játszottak a csapatok. Magyarország mindkét alkalommal csoportelső lett, az előbbi társaság emigrált szinte testületileg 1956 végén). A csapat ezüstérmes lett 1973-ban a magyarországi UEFA-tornán, a döntőben a Népstadionban 1–0-ra kikapott a Szovjetuniótól, két évvel később pedig bronzérmes lett Svájcban.

Bicskei Bertalan együttesének 1984-ben túl sok akadályon nem kellett magát keresztülverekednie az Eb-részvételhez. Igaz, 16-os tornát rendeztek, Európát pedig az „egyben lévő” Szovjetunió és Jugoszlávia idejében alig több mint harminc ország alkotta. Így aztán egy Románia elleni párharc sikeres megvívása kellett a kijutáshoz. Március 29-én Oravecz késői góljával gyenge játékkal sikerült nyerni Csepelen, majd az április 11-i visszavágón Nagyváradon 25 ezer (!) néző előtt – ezt magyarázza, hogy az U18-as Eb-selejtező után Izrael ellen játszott a nyári Eb-re készülő román nagyválogatott – az ezúttal ragyogóan futballozó magyar csapat Oravecz és Zsivótzky találatával 2–0-ra nyert, és kvalifikálta magát a Szovjetunióban rendezett Európabajnokságra.

A visszavágó előtt az első meccsen még játszó csepeli Csucsánszky Zoltánnal kapcsolatban reppent fel egy nem mindennapos hír: „Valószínűleg nem lesz ott a Románia elleni sorsdöntő fontosságú ifjúsági Eb-selejtező visszavágó mérkőzésen Csu-csánszky Zoltán, a Csepel fiatal labdarúgója. Az ok: a fiatalember gyenge tanulmányi eredményei miatt édesapja – a közelgő érettségi vizsgákra gondolva – nem engedélyezi fia szereplését, illetve edzőtáborozását az ifjúsági válogatottban.”

Ezután a keszthelyi Halápi László üzente meg, hogy édesanyja hasonló indokkal nem engedi el fiát a válogatottba, amire már Bicskei Bertalan is tollat ragadott, és a Népsportban két hasábon át fejtette ki gondolatait a témában, aminek persze az volt a rezüméje, hogy Csucsánszky középiskolai jegyei aligha a négynapos válogatott hiányzás miatt romlottak le.

Summa summarum: sem Csucsánszky Zoltán, sem Halápi László nem lett Európa-bajnok. (Mindenesetre az NB I záró fordulóját éppen a magyar–szovjet Eb-döntő alatt rendezték, Csucsánszkyt nyilván nem vigasztalta, hogy amíg a srácok Moszkvában ünnepeltek, ő rúgta szabadrúgásból a csepeli gólt a Tatabányán 2–1-re elvesztett bajnokin.)

Az Eb-ellenfelekkel kapcsolatban Bicskei Bertalan megjegyezte, hogy a hagyományos taskenti tornán a csehszlovákok jól szerepeltek, harmadikok lettek. („Masszív, harcos, jól képzett játékosokból áll a csehszlovák válogatott.”) A svájciakról is jó véleménye volt. („A sokak által gyengébbnek tartott svájci gárda igen jó. Ők is harcosak, jó az erőnlétük. A góllövéssel sem állnak hadilábon.”) Az akkortájt európai futballhatalomnak még nem számító spanyolokról meg végképp. („Köztudott, hogy a nagy klubokban, főként a Barcelonában és a Real Madridban milyen magas szintű képzés folyik.”)

A CSAPAT NAGY RÉSZE AZ ELŐTTE ÁLLÓ HOSSZÚ PÁLYAFUTÁS ALATT SOHA TÖBBÉ NEM LÉPETT PÁLYÁRA ENNYI EMBER ELŐTT

A sajátjait persze okkal tartotta nagyra, hiszen Petry Zsolt és Szeiler József személyében két sokra hivatott kapus állhatott a háló elé, az akkor még Salgótarjánban futballozó Pintér Attila betonkemény középhátvéd volt, középen Oravecz és Kovács Ervin, elöl pedig a Zsinka, Kovács Kálmán, Vincze trió a maga korosztályában igazán nemzetközi minőséget képviselt. („Sorozatmérkőzéseket játszunk, kétnaponként lépünk pályára, így valamennyiünk számára feszített lesz a tempó. Remélem, bírni fogják a fiúk” – bizakodott a rajt előtt Bicskei.)

Igaza lett: mindhárom csoportmérkőzését megnyerte a csapat, a csehszlovákok elleni nyitány (3–0) álomszerűen sikerült, a spanyolokat és a svájciakat pedig egyaránt az utolsó negyedórában kényszerítették térdre a fiúk, jelezve, hogy a kondícióval és a koncentrációval nincs gond. A lengyelek elleni elődöntőt egyetlen perc leforgása alatt eldöntötték Kovács Kálmánék, és máris készülhettek a Luzsnyiki-stadionba, a házigazda szovjetek ellen 80 ezer (!) tomboló néző előtt megrendezett Eb-fináléra. A csapat nagy része az előtte álló hosszú pályafutás alatt soha többé nem lépett pályára ennyi ember szeme láttára.

A rendes játékidőben és a hosszabbításban nem esett gól, következtek a 11-esek. „Hudozsilov berúgta a büntetőt, 1–0. Kovács Kálmán kihagyta, de Tatarcsuk is hibázott. Aztán Keller is! A harmadik sorozatban viszont Ivan Puskas belőtte – már 2–0! Pintér szépített, 2–1 a szovjet válogatott javára. Gorilij lövését Petry kiütötte, Zsivótzky pedig egyenlített, 2–2! Az ötödik sorozat úgy kezdődött, hogy Kuznyecov a bal kapufa külső élét találta el. És hibázott Vincze is. Ha belövi, már nyertünk. Újabb sorozat kezdődött. De itt már az első hibázásnál abbamaradt a sorozat. Szpelnyikov lövését Petry megfogta – ez volt a harmadik hárítása! És jött Kovács Ervin. Nagy nyugalommal küldte a kapuba a labdát, így 3–2-re nyertük a büntetőpárbajt. Magyarország Európa-bajnok lett!” – tudósított a Népsport.

Az 1982-es Aranykalász-kupa óta szinte hermetikusan készülő keret tehát két év alatt a csúcsra ért („Megállapítottuk a követelményeket, s ahhoz kerestük az alanyokat”), sokan közülük (Petry, Pintér, Keller, Kovács Ervin és Kálmán, Zsinka, Zvara, Vincze) később a nagyválogatottságig is eljutottak, a Fradi pedig – végül közepes sikerrel – meglévő korosztályos válogatottjai (Szeiler, Haáz, Deák, Zsivótzky) mellé a Pintér, Keller, Zsinka trió nyári leigazolásával kívánta megoldani a fiatalítást.

„Még találkozunk, mégpedig jövőre, a Világkupán. Remélhetőleg jól képviseljük Európát” – mondta a hazaérkezéskor a boldog Bicskei. Nos, egy évvel később, ugyancsak a Szovjetunióban, már a csoportkörben búcsúzott a mások mellett két későbbi nagyválogatottal, Szalma Józseffel és Fischer Pállal is kiegészülő csapat az U19-es vb-n – veretlenül. Kolumbia ellen (a kapuban René Higuitával) a 88. percben még 2–0-ra vezettünk, onnan lett végül döntetlen, a Balakov, Penev, Kosztadinov hármas vezérelte Bulgáriával pedig 1–1-gyel zártunk. A riválisok sztárjai később mind megjárták a világbajnokságokat. A mieink közül ez senkinek sem adatott meg.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. májusi számában.)

NDK–Magyarország 2–1

1984. május 20., ifjúsági válogatott mérkőzés
„Még nagyon fiatal voltam, de nagy örömömre már elkezdtek felfedezni az utánpótlás-válogatottnál. A drezdai ifi B-válogatott mérkőzésre Ziegler János szövetségi edző hívott meg a keretbe, és pályára léphettem a csapatban. Onnantól kezdve én voltam a balhátvéd, és mivel nem ment rosszul a játék, idővel az ifi A-nál is számításba vettek.”

Tatabánya–Bp. Honvéd 0–3

1985. március 3., NB I
„Az NB I-es debütálásom előtt napokig zuhogott az eső, hideg volt, a rossz idő ellenére hatezer ember kijött a Honvéd elleni meccsünkre. Iszonyatosan dobogott a szívem, amikor Bacsó Pista bácsi, az edzőnk szólt, hogy készüljek, mert be fogok állni. Egyértelmű utasítást adott: Döme levegőt sem vehet mellettem. Komolyan vettem a feladatot. Egyszer felpasszolták neki a labdát, én oldalról érkeztem, Döme három-négy métert csúszott a sárban, majd rám nézett. »Hé, Kicsi, nyugi már!« – talán ezt mondta. Egész jól sikerült a bemutatkozásom, innentől kezdve kezdő lettem a Tatabánya NB I-es csapatában.”

Ausztria–Magyarország 0–0

1988. augusztus 31., válogatott mérkőzés
„Az első válogatott meccsemen Mezey György volt a szövetségi kapitány, csereként álltam be Linzben az osztrákok ellen. De elkövettem azt a hibát, hogy sokszor fiatalos lendülettel akartam megoldani a rám bízott feladatokat. Az osztrákok jobbszélsője egyszer beindult a labda felé, én mint a kiskutya követtem. Ő persze kitámasztott, irányt váltott, nem is értem utol a beadásig. Bepasszolta a labdát középre, ahol szabálytalankodtak a centerrel szemben. Tizenegyest fújt a játékvezető. Mondom, ilyen nincs: beálltam és pár perc múlva tizenegyest kapunk… Szerencsére kapufa lett.”

Spanyolország–Magyarország 2–4

1991. március 27., felkészülési mérkőzés
„A meccset megelőző héten folyamatosan egyeztettem Mészöly Kálmán szövetségi kapitánnyal, mert a felkészülés idején szinte végig lázas voltam. Szerencsére felépültem, Kálmán bá’ berakott a csapatba, a 65. percig pályán voltam. A meccs végén tudtam meg, hogy a leendő holland klubom, a Fortuna Sittard megfigyelői is ott ültek a lelátón.”

Fortuna Sittard–PSV 2–5

1991. augusztus 28., holland bajnoki
„Romáriót fogtam. Én csodálkoztam a legjobban, hogy a világ egyik legjobbja olyan kényelmesen sétálgat, hogy még azon sem csodálkoztam volna, ha elkezd fütyörészni. Ott álltam mellette, és egyszer csak megindult, úgy ott hagyott, mint a nyúl, két-három métert vert rám. Onnantól kezdve kicsit elálltam tőle, tartottam a távolságot. De nem sokra mentem vele, mert ha nála volt a labda, akkor azt nem lehetett tőle elvenni.”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. májusi számában.)

Csakhogy nálunk egyáltalán nem hívják „játéknak” a mérkőzést, „összecsapásnak” inkább, ami a sportsajtó nem túl leleményes, ám annál erőltetettebb terméke, hogy legyen azért használható szinonimája a minden tudósításban számtalanszor szereplő „mérkőzésnek”. A „derbi” szó az angol „derby” magyarítása, a lóversenyzésből érkezik, de ma már minden sportágban használatos.

Főleg két nagy rivális összecsapását jelenti, az angolban fontos azonban, hogy ezek földrajzilag közel legyenek, sőt lehetőleg ugyanabban a városban, és a „local derby” (helyi derbi) rövidült a mindennapos használatban.

Nálunk, talán helytelenül és egyre kevésbé, de minden nagy meccsre rásütik, hogy derbi, aminek szintén vagy magyar megfelelője, ez pedig egy huszadik századi nyelvújítási termék, a „rangadó”.

Ennek fokozása az „örökrangadó”, a sajátosan magyar kifejezés az MTK–FTC összecsapásokra, azzal az eredeti jelentéssel, hogy ez a két csapat sokáig minden évben játszott egymással, hiszen évtizedekig valóban egyik sem esett ki az élvonalból.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. szeptemberi számában.)

Azt hiszem, a mai angol válogatott tagjai sokat profitálnának a sorkatonai szolgálatból. Számos alapvetést helyretenne bennük. Engem is sok mindenre megtanított: tisztelni az embereket és a nálam lévő tárgyakat. Vigyázni kellett a felszerelésünkre. Játszhattam a hadsereg csapatában is, ott is nagyon sokat tanultam.

A vébégyőzelem pályafutásom legnagyobb pillanata volt. Hátborzongatóan gyönyörű élmény, csodálatos időszak az egész ország számára. A világbajnokság mindenkit magával ragadott. Akkor ez még nem tudatosult bennünk, mert gondosan elrejtettek minket a szállodánkban.

Csak a második világháború befejeztével rendeztek nagyobb ünnepségeket, mint vébésikerünk után. Nem hiszem, hogy sporteseményt ennyire megünnepeltek volna azelőtt. Ha Anglia nyerne Dél-Afrikában, valami hasonló ceremónia ismétlődhetne meg.

Több kérdést kapok az 1970-es világbajnokságon a Pelé fejesét hárító védésemről, mint a ’66-os győzelmünkről. Valójában ez idegesít, mert volt néhány védésem, ami még ennél is sokkal nagyobb volt! Olyan emberrel is találkoztam, aki nem tudta, hogy tagja voltam az aranyérmes csapatnak, de erről a hárításomról tudott.

Furcsa volt úgy végignézni az 1970-es németek elleni negyeddöntőt, hogy Peter Bonetti állt a kapuban. Csalódott voltam, de gyomorrontásom volt. Biztos voltam benne, ha Anglia nyer, az elődöntőben én állok a kapuba. A mexikói tévé nem közvetítette élőben a meccset, késve adták le, így amikor Anglia kettő nullára vezetett, azt gondoltam magamban: „remek”. De amikor az adásban még a második félidő eleje ment, csapattársaim visszaérkeztek a stadionból, láttam, hogy Bobby Charlton zokog, azonnal tudtam, hogy veszítettünk. Szörnyű volt.

Nem hiszem, hogy ma is ilyen sikeres kapus lehetnék. Száznyolcvan centinél alacsonyabb vagyok. Ez régebben nem jelentett problémát. Ha manapság lennék kapus, ki kellene jönnöm a kapu sarkára, hogy kiegyenesítsem a szöget. Ez a magas kapusok számára nem nagy probléma, nem kell sokszor kimenniük a vonal elé, ezért több labdát is fognak meg.

Pályafutásom során számos első helyért folyó versenyben vettem részt. Ez jó volt. Amikor aktív játékos voltam, legalább öt kapus állt készen arra az esetre, ha rosszul játszottam volna. Kapitányunk, Alf Ramsey jelezte is, ne csak a válogatottbeli sikereimre támaszkodjam, hanem teljesítsek jól a klubomnál is, különben kikerülhetek. De már a második meccsén beválogatott, és nagy erőt adott, hogy éreztem a bizalmát.

1972-ben, a balesetem után elhatároztam, hogy abbahagyom, de visszanézve talán elhamarkodott döntés volt. A szemem még nem gyógyult meg, és a Stoke tudni akarta, hogy helyrejön-e a látásom egyáltalán, mert nagyon le akarták szerződtetni Peter Shiltont. Úgy döntöttem, félreállok, hogy a csapat felvehesse az utánam járó biztosítást.

Edző lettem a Stoke ifi csapatánál, és nagyon élveztem ezt a szerepkört. Három év elteltével magam is beálltam a kapuba. Az elején, amikor a srácok belebikáztak a labdába, az rendre az arcomon csattant, de én biztattam őket: „Lőjetek csak!”. Fokozatosan elkezdtem javulni. Akkoriban a tartalékcsapattal edzettem, és keményen küzdöttek, hogy gólt tudjanak rúgni nekem. Azután elérkeztünk egy barátságos mérkőzéshez, ahol az edző betett a kezdőbe. Jól szerepeltem.

Nem gondolom, hogy készen álltam a versenyszerű sportolásra, de jobban éreztem magam, és az amerikai Fort Lauderdale bejelentkezett értem. Aláírtam egy kétéves szerződést. Izgultam, hogy újra pályára lépek. Egyedül a periférikus látásommal volt gond. Jobban el kellett fordítanom a fejemet, de egyébként minden rendben ment. Megnyertük a bajnokságot, megvertük a New York Cosmost, ahol Pelé és Beckenbauer szerepelt. A legjobb játékosnak választottak, és átlagosan egy egész két tized gólt kaptam meccsenként.

Nagyon szeretném azt hinni, hogy amit a baleset után véghezvittem, az másokat is inspirálhat. Remélhetőleg akik esetleg elvesztették egyik szemüket, felfigyelnek arra, amit én elértem. Példa lehet, hogyan lehet kimászni a legmélyebb gödörből is.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. júliusi lapszámában.)

A Tottenham korábbi kapusának, Brad Friedelnek a tanácsaival képességeid a kulcspillanatokban sem fognak cserbenhagyni.

1 – A KISEBB NEHEZEBB

„Minél nagyobb a tétje a mérkőzésnek, annál kevesebbet foglalkozom azzal, hogy mi történhet. A kis meccsek sokkal keményebbek, mert azokat kötelező megnyerni, ez pedig elbizakodottsághoz vezethet. A nagy találkozókon az adrenalin miatt fel vagy tüzelve, így további buzdításra nincs szükséged.”

2 – NE TÖRŐDJ A HIBÁKKAL

„Egy esetleges tévesztés után nem szabad elkeseredned. Egy kapus attól erős, hogy nem omlik össze egy hiba után, és nem követi el még egyszer ugyanazt. Ne feledd, sohasem vagy olyan jó, mint ahogy hiszed, és sohasem vagy olyan rossz, mint ahogy hiszed. Ne rágódj a hibákon, bízz a képességeidben!”

Szeretnél bravúros reflexvédéseket bemutatni? A Liverpool volt kapusa, Simon Mignolet segít.

„Amikor fiatal voltam, a kapusedzőm a tizenhatos vonalára állt, és egy teniszütővel teniszlabdákat bombázott a kapumra. Olyan erősen ütötte a labdákat, hogy muszáj volt vetődnöm, és bíznom a reflexeimben. Manapság néha rossz, selejtes labdákat használok, ezek nem teljesen gömb alakúak, így furcsán pattannak. Ez is jól megdolgoztatja a reflexeimet. Bójákat is le szoktam tenni a kapu elé, az azokon megpattanó lövések is nagy kihívást jelentenek.”

3 – KONCENTRÁLJ!

„Ha csendes a meccs, mozogj kicsit, hogy ne hűljenek le az izmaid, főleg ha hideg van, és esik! Sokszor beszélek magamhoz, illetve a védőimhez, irányítom és bátorítom őket. Ez segít játékban maradni, és készen állni akkor is, ha éppen nincsen dolgom.”

4 – „OLVASD” A BÜNTETŐT!

„Ha a büntetőt lövő játékos súlypontja a labda felett van, és jobb lábasak, akkor a labda nagy valószínűséggel a te jobb oldaladra fog érkezni. A ballábas játékosoknál ezt sokkal nehezebb kitalálni, általában a te bal oldaladra lőnek, de gyakrabban választják a másik oldalt.”

5 – MARADJ TALPON!

A csatár egyértelműen előnyben van ziccerben a kapussal szemben, de néhány trükkel növelhető az esélyünk. Sokan túl korán elfekszenek, ezzel szemben minél tovább talpon kell maradnod, és nagy felületet takarnod. Ha közben kifelé tudod szorítani a csatárt, az még jobb.

A korábbi chelsea-s Mark Schwarzer gyakorlataival a csatárok mind lepattognak rólad.

1. GYAKORLAT: HÚZÓDZKODÁS SÚLLYAL

Hogyan? Köss egy súlyt a derekadra, majd kapaszkodj fel a rúdra! Vállszélességű fogásban ragadd meg, a karod legyen teljesen kinyújtva! Hajlítsd be a könyöködet, és húzd fel magad addig, hogy az állad elérje a rudat! Ez után engedd vissza magad, és ismételd meg!
Miképp segít? Amikor a labda berepül a tizenhatoson belülre, erősnek kell lenned, hogy fel tudd tartóztatni a támadókat, és meg tudd szerezni a labdát.
Ismétlés 3

2. GYAKORLAT: TOLÓDZKODÁS SÚLLYAL

Hogyan? Erősíts egy súlyt a derekadra, majd pattanj fel a rudakra, hajlítsd be a térdedet, és kulcsold össze a lábadat! Hajlítsd be a könyöködet, kissé dőlj előre, majd engedd le magad addig, hogy a vállad egy vonalban legyen a könyököddel! Nyomd fel magad, és ismételd!
Miképp segít? A tricepszeket erősíti, amely a kidobásoknál és a csatárok elnyomásánál jön majd jól.
Ismétlés 3

3. GYAKORLAT: MEDICINLABDA-DOBÁS

Hogyan? Ragadj meg egy medicinlabdát, és emeld a mellkasodhoz! Állj vállszélességű terpeszbe, a térdedet kissé rogyaszd be! Most erőteljesen lökd el magadtól a labdát, teljesen nyújtsd ki a karodat! Vedd fel a labdát, és ismételd meg! Ha mindhárom gyakorlatot háromszor megcsináltad, akkor kezdd újra a kört, és összesen négyet csinálj meg belőle!
Miképp segít? Főleg a tricepszeket erősíti, hogy a legtávolabbi csapattársadnak is ki tudd dobni a labdát.
Ismétlés 3

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. áprilisi számának Fociakadémia szekciójában.)

Kacsafarhát
Futball-rap

Ez a futball-rap, ez a fociról szól!
Együtt ordítunk fel, mikor ott a gól.
Itt van egy csapat, amit mindenki szeret:
a magyar válogatott, a nemzeti tizenegy.
Egy ország célja és egy ország érdeke
a mi csapatunk legyen a derbi győztese!
Sok ezer szurkoló, aki ebben segít,
a stadionban vagy éppen a tv előtt szorít.
Magyarország nélkül rendezik a vb-t,
irigykedve nézzük esténként a tv-t,
hisz ’86 óta folyton csak süllyedünk,
2005-öt írunk, meddig tűrhetünk?
Drága uraim, ti befolyásos emberek,
nem tesztek semmit és kinyalják a s**getek,
hol van a pénz, amit a focira szántatok?
Abból emelkedett fel a „tízmilliós” házatok…
Nincs egy stadion, ez tiszta szégyen!
Leomlik a felső karéj még a héten.
A kis kölök, aki meg edzésre járna
a gépet nyüstöli, mert nincs kész a pálya.

Drága magyar foci, érted szurkolunk!
Drága magyar foci, érted meghalunk!
A labda gömbölyű, a sportág nagyszerű!
Drága magyar foci, ó ez gyönyörű!

Vannak itt emberek és csak a pénz számít,
megígér mindent, de nem tesz, csak kábít.
Furulyázni képzel, azt én is tudok,
ott ül a székben az a vadbarom tulok.
Jól érzi magát, hisz megkapja a pénzét,
a sikkasztásból kiveszi a részét.
Minket viszont nem érdekel más,
csak a színtiszta magyar labdarúgás.

Drága magyar foci, érted szurkolunk!
Drága magyar foci, érted meghalunk!
A labda gömbölyű, a sportág nagyszerű!
Drága magyar foci, ó ez gyönyörű!

Itt van a bajnokság: a színvonal semmi,
mégis jó érzés egy meccsre kimenni!
Fradi–Újpest rangadó, ezt meg kell nyerni!
A lefújás után lehet lila majmot verni.
A meccsen alázunk, bejönnek a cselek,
a tábor énekel, én szépen berekedek:
az katarktikus élmény, ezt tudjuk jól,
szabadrúgás, jó lövés és bombagól!!
Itt van ez a csapat: zöld-fehér a színe,
együtt dobban minden fradista szíve.
1899:
a városrész neve Feri vagyis Ferenc.
IX. kerület: szent ez a terület,
zöld és fehér minden kis felület.
Üllői úton fekszik a stadion,
birodalom ez, akárcsak Babilon.

(2005)

Szöveg Szöllősi György

Mondhatják, persze, ez a szöveg annyira gyenge, hogy szóra sem érdemes, és tulajdonképpen nem is tudunk ezzel vitába szállni. Valóban, létezésének meglepő tényén és végtelen demokratikus elkötelezettségünkön kívül tényleg semmi sem indokolja, hogy nyomtatásban közöljük egy olyan együttes számát, amely tulajdonképpen máris eltűnt a történelem süllyesztőjében. De mégis… Van valami, amit kiemelünk, miután elolvassuk ezt a szerénységet. Kettő plusz négy sor, amely szerintünk megállja a helyét (egy rapdalban legalábbis), és még inkább mindaz, amit ez a hat sor üzen.

„Magyarország nélkül rendezik a vb-t / irigykedve nézzük esténként a tv-t” Ez szerintem szellemes a maga egyszerűségében, ráadásul súlyos igazságot fogalmaz meg. Ugyanennek a generációnak esszenciális élménye, hogy „Nincs egy stadion, ez tiszta szégyen! / Leomlik a felső karéj még a héten. / A kis kölök, aki meg edzésre járna / a gépet nyüstöli, mert nincs kész a pálya.” És hát mindezt lassan tíz éve rappelte egy nevesincs zenekar, a helyzet azonban nem sokat változott. Az új nemzeti stadion ügyében – immár kijelenthető – a nemzeti ügyek kormánya sem lépett előre, noha a ciklus háromnegyedén túl vagyunk.

Ha a zenekar a rapet tartotta a legmegfelelőbbnek mondanivalója kifejezéséhez, akkor elképzelni sem merjük, miként alkothattak a többi műfajban. A Futball-rap szövegének nagy része ugyanis vállalhatatlan rímekből, erőltetett sorokból áll, végül klubsoviniszta színezetet kap (zöldet), és a színvonala a gyenge kezdés és a halvány folytatás után erősen hanyatlani kezd. Éppen úgy, mint egy magyar bajnokié a kétezres években.

Kacsafarhát

Sok dalszöveget, egyetlen fotót és nulla videót találtunk a neten a Kacsafarhát együttesről, amelyről az egyetlen információ az önmagukért beszélő szövegek mellett egy angol nyelvű összegzés két mondatban. Ebből derül ki, hogy egri illetőségű csapatról van szó, és a három tag neve is – Boczán József, Bodor Norbert és Magvasi Adrián –, akik a kép alapján tizenéves srácok lehetnek vagy lehettek, amikor az együttes a kétezres években működött, a bemutatás ugyanis múlt időben fogalmaz. Állítólag nem tartották magukat kimondottan rapzenekarnak, csak azért választották ezt a módját az önkifejezésnek, mert szerintük így érvényesülnek a legjobban a dalszövegeik.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. júniusi lapszámában.)